Igazságszomj

Elsőként az Ibusárt látta színpadon Parti Nagy Lajostól. De több feldolgozásban. Később minden kötetét megvette. A Fülkefor-mesékkel az Élet és Irodalom hasábjain találkozott. A Tempó meg a móressel kezdődött.

„Elolvastam ezt a boldogító írást 2011 júniusában, egy szombati napon, és azonnal előfizettem a lapot. Akkor már tíz mese megjelent, én a tizenegyedikkel kezdtem. A 2010-es választások óta egyáltalán nem olvastam szépirodalmat. Csak az újságokat, a híreket, azt, hogy miképpen dúlja fel az országot népünk hőse, hogyan pusztít és rombol mindent, ami csak a keze közé kerül. Kizárólag politikai adásokat néztem a televízión, megpróbáltam minden újságot elolvasni. Hírfüggő lettem. Közben folyamatosan gyűlt bennem a feszültség attól, ami velünk történik. És ez a mese, a tizenegyedik egyszer csak megoldást kínált. „Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza.” Ujjongtam! Végre! Elkezdtem a Parti-mesét mondani a szobában. Magamnak. Hangosan. Elvoltam vele estig. Megkönnyebbült nevetésbe fordult át az összes addigi feszültség. Lenyűgözött minden sora, az írói bravúr, amellyel átkonstruálja a nyelvet, a szituációt. Megkönnyebbült a lelkem, és gyönyörködött a szívem. Azon a napon elkötelezett olvasója lettem Parti Nagy Lajos magyar meséinek. Már akkor elhatároztam, hogy ebből majd egyszer előadás lesz. Láttam magam népviseletben, csípőre tett kézzel.”

Be is iratkozott egy népmesetanfolyamra a Hagyományok Házába. El akarta sajátítatni, hogyan kell népmesét mondani. Archív felvételeket nézett, ott ismerkedett meg a kilencvenhét éves nógrádi pásztoremberrel, Pál Pista bácsival, aki még ma is mesél, méghozzá úgy, hogy közben a bőrdudáját is használja.

„Pista bácsi címét, amikor már szükségem lett volna rá, nem tudtam megszerezni, mert nem árulta el a Hagyományok Háza. Lányi Györgyöt, aki a videofilmben fújja mellettem, ügynökségen keresztül kaptam, ő is sokat tanult Pista bácsitól.”

A hibátlan erdélyi hanglejtést, amellyel Parti Nagy Lajos meséit mondja, Kari Györgyi Gyergyószentmiklósról hozta. Édesapja, aki tizenöt évvel ezelőtt halt meg, Erdélyből jött Budapestre a háború után, 1948-ban.

„Gyerekkoromban évente háromszor utaztunk Gyergyószentmiklósra apuval. Ott beszélnek úgy, ahogy én ezekben a pár perces filmekben. Nekem ez annyira belerögzült az agyamba, hogy belülről hallom. Az unokatestvérem, Kinga aki Csíkszeredában végezte el az egyetemet, és most Budapesten dolgozik, ugyanígy beszél. Hallgatom, hallgatom, és ha becsuknám a szemem, azonnal elaludnék. Mindig ezt érzem, ha vele vagyok. Megnyugszom, amikor őt hallom. És Erdélyben is így van ez. Jönnek a rokonok, az unokatestvérek, a szomszédok, és ahogy mondják, mondják, zenél a beszédük. Reggeltől estig hallgatom, ahogy így muzsikálnak.”

Tavaszi, nyári és téli szünetekben, amíg iskolába járt, évente háromszor az édesapjával vágott neki az útnak.

„A papám magával vitt ilyenkor, ott hagyott a testvérénél, nagyapáéknál, visszautazott Budapestre dolgozni, de ahogy közeledett a szünet vége, értem jött, és hazahozott. Ő egyenesen száműzetésnek élte meg, hogy Magyarországon élt, hetente írta a leveleit, küldte az újságokat haza. Az odaút mindig szörnyű volt. Rettegtünk a vonaton a vámőröktől, bármit elkoboztak. A kártyát vagy a kolbászt, mindegy volt. Székelykocsárdon egész éjszaka várakozni kellett a csatlakozásra. A váróterem tele volt poloskával és svábbogárral, olyan büdös volt bent a rovarirtó szertől, hogy azt nem lehetett kibírni. Papám kivitt a peronra, és egész éjszaka, a fagyban, hóban, a jeges szélben egy vékony szövetkabátban járkáltunk le-föl, csak hogy múljon az idő. A vonat is tele volt poloskával. A papám le sem ült egész úton. Úgy állt a vonat ablakában, mint egy kibontott zászló. Minden erőmet elvette az utazás. Én fáradtam bele abba a teméntelen energiába, amivel apu megélte ezeket az utakat. Velem már tizenkét éves koromban megtörtént az élet. A távolsági buszon, ahol Gyergyótól a Gyilkos-tóig, torkaszakadtából énekelt a papám, örömében, hogy végre otthon van. Odaállt a sofőr mellé, el nem mozdult volna a lépcsőről, huszonhat kilométeren át, üvöltve nyomta. Majd elsüllyedtem a szégyentől, bújtam volna a föld alá.”

Ott lenni már nagyon szeretett. A rokonok, ismerősök között jól érezte magát, a környezetet is szerette. A Hargitát.

„Erdő alatt laktunk, majdnem az utolsó házban. Mentem pár lépést, és ott voltam a hegyek alatt, a fenyvesekben, ahol csak eltévedni lehetett. Nagyon kicsi házak, meleg, mosztos kályha, amiben fűrészporral fűtöttek, rókagomba, puliszka, pityóka. És a maguk készítette, köményes pálinka. A székelyek egész nap isznak, aztán jól lerészegednek, és elkezdenek bicskázni, verekedni. Ez alól a papám sem volt kivétel. Az asszonyok nem féltek a sok részegtől. Sütötték az ordás palacsintát a magyarországiaknak. Pásztoroktól vették az ordát, nem a boltban. Boltban csak hatlejes túrót lehetett kapni. Az volt a legsoványabb, legfehérebb. Tavasszal pisztrángfogás, puszta kézzel, a Békén patakán. A farkasok télen bejöttek a házig. A fenyvesekben a medvétől féltem, otthon a rokonság férfi tagjaitól. Valaki mindig részeg volt, és ment az éneklés, a duhajkodás. Gyakran menekültem ki a házból az istállóba vagy a kert végébe egy könyvvel. Estére aztán elaludtak, elvágólagosan. Mindennek ellenére ezt az életet sokkal jobban szerettem, mint a palócokét édesanyám szülőföldjén, Nógrádban. Apám unokatestvére, Kari Péter állt hozzám a legközelebb. Az alkohol ölte meg. Sosem láttam józanul. Nem is evett, csak ivott, de a legszelídebb ember volt a családban. Nem bicskázott, nem verekedett. Csak ült és mosolygott, de a szeme mindig tele volt könnyel. A sok alkoholtól felindult állapotban könnyezett. Ha puliszkával kínálták, akkor is a pálinkát kérte. Cövekegyenesen ült az asztalnál, két keze egymáson, és mosolyogva, könnyes szemmel nézett bele a semmibe. Egy este, amikor szekérrel hozta be a szénát az erdőről, a petrencerúddal rögzíteni akarta a rakományt, de részeg volt, rosszul fogta meg, a rúd visszavágódott és eltalálta. Szörnyethalt. Nagyapa erdőkerülő volt, a szegényektől vigyázta a fát, el ne lopják. Szerepelt Szőts István Emberek a havason című filmjében, ő volt a hegyi pásztor.”

Kis szünet, nagy lélegzet, és tovább hallgathatom az erdélyi történeteket.

„Kari Péteren kívül mindenki hangosan mondta a magáét. Fennszóval. A szeretet vagy gyűlölet indulatával. Szenvedélyes nép a székely. A nagy fenyves rengeteg szinte ráborult Gyergyószentmiklósra. Sötétben tartotta. Ha esett, csak jégeső. Elverte a házak tetejét. Édesapám majdnem így halt meg egy nyáron. Kiment a hegyre, sütött a nap, aztán hirtelen beborult, megnyílt az ég, és megverte őt az eső. A jégeső. Mire lejött onnan, és megtette a tizenkét kilométert hazáig, a szakadó jégben, tüdőgyulladást kapott. De még hetvenévesen is felment a hegyre, a legmagasabb sziklára. Bot nélkül. Felvette a bakancsát, és ment. Az ő szeretete az iránt a vidék iránt olyan volt, hogy az nem is nevezhető normálisnak. Ott halt meg hetvennégy évesen. Elintézte magának. Kérte anyámat, hogy ott, Gyergyóban temettesse el, ha örökre lehunyja a szemét. Szegény anyám teljesen kiborult. Pestről vitesse el holtan Erdélybe? Ezt fel sem tudta fogni. Annyi procedúra, hivatali intézkedés, meg ki tudja még mi! Aztán apu már nem mondta többet, akkor már nagyon beteg volt a szíve. Döntött, hogy utazik. Egy kánikulai augusztusi napon, délben, amikor alig lehetett elviselni a forróságot, elindult Erdélybe. Busszal ment. Hajnalra ért Gyergyóba. Mire belépett a kapun, meghalt. Szívroham vitte el. Ott akart nyugodni, abban a földben, amitől elszakadt egy jobb élet reményében.”

Azóta édesapja sírjához jár Gyergyószentmiklósra. Általában halottak napján. Ha a férjével megy, kocsival teszik meg a hosszú utat, ha egyedül, vonatra ül Kari Györgyi.

„Ha Erdélyben vagyok, a rokonokat hallgatom. Nem vagyok jó beszélgetőpartner. Inkább csak hallgatom őket. Szeretem, ahogy túláradó nyíltsággal beszélnek. Ha köztük vagyok, persze még jobban hiányoznak a szüleim, de ahogy mesélnek, visszaalszom magam a múltba, ahol minden egész volt. Szépek voltak az álmok, mert azt ígérték, hogy egyszer majd minden jó lesz. Hát nem lett az! Piszok nagy a szegénység. Nincs kikövezve az út, térdig ér a sár, a lakótelepen nincs villany a lépcsőházban, ha le akarsz jönni a durva betonlépcsőn, zseblámpát kell gyújtani. De ők nem törődnek ezzel. Boldogok, ha elutazhatnak nyaranta a Bözödi-tóhoz fürdeni. És én is boldog vagyok, ha ott vagyok Gyergyóban. Nem zavar a sár, a sötét, a szegénység, olyan nagy baj nem érhet, mert szeretnek.”

Parti Nagy Lajos is szereti, ahogy a meséit mondja.

„Lajosnak óriási szíve van, közvetlen és természetes, mindent képes befogadni. Az, ahogy a politikából művészetet teremt, új nyelvet alkot, a legnagyobb örömöm. Még nem is hallotta, hogyan mondom a meséit, mégis beleegyezett, hogy mellette, a Nyitott műhelyben elmondjak belőlük hármat. Egy csomó új szót alkotott, de rá tudtam mondani ugyanazzal a dallammal, ahogy a székelyek beszélik őseik nyelvét, mert a mesék ugyanazt a nyelvet beszélik, amit ők, a székely magyart. Ámulattal nézem, ahogy ezt a bravúrt hétről hétre megismétli. Három mesét már felvettünk. A tempó meg a móres után a Két disszidenst és a Bocskai varrógépet. Folyamatosan tanulom a szövegeket. A nap jutalma, ha leülök, és ezeket tanulom. A gyöngyhímzésű mellényem a videofilmben eredeti népi. A cipőt és a harisnyát a néptáncosok boltjában vettem. A szoknyát kemény anyagból varrattam. A fejdísz matyó. Arra gondoltam tegnap, hogy most már Victor Hugót kellene olvasnom, méghozzá gyorsan. Hirtelen valami egészen mást, ami kizökkentene ebből, vagy átvinne az én valódi világomba. De nem tudok szabadulni a Parti-meséktől, ahogy a közélet ocsmány híreitől sem. Mert aki szomjúhozza az igazságot, az nem tud szabadulni attól a hamisságtól, amiben él, mert azt akarja, hogy ne legyen. Hát, ennyi…”

Parti Nagy Lajos Kari Györgyiről

„Akkor szereztem tudomást az egész dologról, mikor Györgyi már jó néhány mesét megtanult. Megkérdeztek, mi volna, ha egy Nyitott műhely-béli Fülkefor-könyvbemutatón, ahol zömmel én olvastam föl, Györgyi is elmondana pár mesét. Én örültem, kíváncsi voltam, minél több közelítés, minél többféle felhasználat, annál jobb. Másrészt meg anélkül, hogy egy sort is hallottam volna belőle, tudtam, hogy ez a sajátos, egyszemélyes színészet, ami Györgyié, csak jót tehet a szövegeknek. Előre hallottam a hangján. Megejtő volt, ahogy elmondta, eltájszólta a meséket. Az autentikus, de pompájában azért kissé szürreális népviselet, a dudaszó még tovább abszurdizálta a meséket, és azt hiszem, ez a hatás fő eleme, ez a megejtő kontraszt. Mondom, jót tesz a meséknek, hogy ez is van, ez az egész különleges interpretáció (annyira különleges, szinte nem is mindennapi használatra való). Mindketten mondjuk a magunk módján, Györgyi így, én Déssel a Belvárosi Színházban, meg az immár három CD-n és a Klubrádióban a magam módján. Se nem üti, se nem zavarja egymást a kettő. Én igen sokra becsülöm a munkát, az invenciót, a szeretetet, amit ebbe Györgyi beletett.”