<p>Utazás előtt állok, ezért írom július 25-én a, na mikor is (utána kell néznem), az augusztus 6-i kedden megjelenő vezért. Csaknem úgy írtam, hogy akkor kellene megjelennie. Az ember (én) már csak ilyen, aggódik azon, mi lesz és hogyan lesz a személyes részvétele nélkül nemcsak a személy szerint őt magát érintő, tőle bármily csekély időre térben eltávolodó ügyekkel (ugye, a Vasárnappal), hanem és főként azokkal, akik tőle is függnek, s akiktől, természetesen ő is.</p>
A lesz jövő idejének reménye, megelőlegezett bizonyossága szemben a mind itt vagyunk jóleső érzésével, nem, inkább tudatával, hiszen látom daliás grafikus Gyurinkat, dáliás (piros-fehér) trikóban feszítve, Te szülj nekem rendet, súgom magamban, a szabadságra is gondolva. Vagyis ez afféle szerető aggódás lehet, törődve szeretés, a szeretett dolgok és emberek féltése, óvása, a családi kör ívének lélekben végigsimogatása. Mert igazi aggodalomra nincs okom, nem kísért, nem fenyeget semmi, a beérkező levelek jönnek, az elküldöttek mennek, Klárika hozott vizet, a jegyzet íródik, az oldalleosztás leosztva (többször is), a beszorzandók beszorozva, a Komáromi Nyomda Kft.-ben tán most nézi meg az ezért felelős személy, hogy van-e elegendő papír a jövő hétre meg az utána következőre. Van ebben a féltve szeretésben felelősség is, világos. Ma egyébként Kristóf-nap van, a Krisztust hordozó Szent Kristófnak, az úton levők védőszentjének ünnepe, könnyen belátható, mind felelősek vagyunk, mind, akik itt vagyunk, és úgy tartjuk, hogy rend a lelke mindennek, de mindenekelőtt úgy, hogy bennünk legyen. Alighanem ez a legnagyobb felelősségünk, a többi már valahogy ebből következne. Utazni (nyaralni) sem másért vagy az utazásért, a nyár miatt vagy végett kerekedik föl az ember, talán a pihenésért, egy kis csöndért vagy fényért, társaságért – de ezeket mind visszük magunkkal úgyis (úgy is, hogy eleve bennünk vannak, ha esetleg mégsem, alighanem elutazni is kár). Az élményekkel is ez a helyzet: Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál. Más módja az élményszerzésnek nincs, írja Kosztolányi. Meg persze úton vagyunk folyvást, ki-ki járja a maga szakaszát. Boldizsár Ildikó könyvében (Mesekalauz úton lévőknek. Életfordulók meséi), melyet a héten a somorjai Panta Rheiben két ritka olvasóbarát könyvárus hölgy közül az egyik ajánlott figyelmembe (a másik mást, ő meg ezt), olvasom a stációkat: születés, gyermekkor, ifjúkor, barátság és közösség, hivatás és életcél, szerelem, az érett nő, az érett férfi, öregkor. Azt írja, azért maradtak-maradhattak ránk a mesék, hogy megőrizzék az emberi lét viselkedési alapmodelljeit és mintáit. Hogy például (példa már tőlem) az embert érett nő korában ne a házasulandó korúak gondjai terheljék, ne ekkor kezdjen barátságokat vagy közösségeket építeni, s érettségét ne hadakozással bizonygassa (– a kardozós változat –). Boldizsár Ildikó is utazásra hívja az olvasót, arra kéri, úgy lépjen a könyvbe, mintha egy több száz szerelvényből álló vonaton utazna. Közben viszont az olvasók, ezek a nagy utazók és fölfedezők, ha nem éppen a nagyok közt is a legnagyobbak, csupán saját életük tényeire, eseményeire, a saját magukról való tudásra és érzelmeikre figyeljenek, másra nincs szükség. Esetenként még vonatra, megkockáztatom, utazásra se. Olvasni tudni, nyilván, leginkább erre van szükség.
Magunkban.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
Először is megdöbbentem, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt VASÁRNAP tilos varrni. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni.
Kosztolányi Dezső: Öreg pap
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.