„Doktor néni, ugye nem fog fájni?”

„Doktor néni, ugye nem fog fájni?”

Ajánlólevéllel indultunk Kováts Izabella gyermekgyógyász keresésére. Egykori ekecsi és lakszakállasi betegei róla és a vele dolgozó nővérkéről is csak szépet és jót írtak.

Sokáig vonakodott, ódzkodott. Nem a találkozástól, a beszélgetéstől, azzal érvelt, hogy ő semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelte volna a figyelmet. „Végzem a munkámat” – hárította el tárgyilagosan érvelésünket, de végül mégis kötélnek állt, hogy ha Lakszakállason járunk, elbeszélgethetünk. Odalépve a Vasárnap asztalához a rögtönzött kis sátor alá, még meg sem szólalt, biztos voltam benne, hogy ő az. Komoly arccal nyújtott kezet, s felkínálta, hogy sétáljunk át a rendelőjébe, amely csak pár méterre van. El is indultunk, s belépve a szentélyébe valami furcsa dolog történt. Megváltozott az arckifejezése, a nézése, az addig komor arc csupa mosoly lett, szeme sugárzott, ragyogott, amikor a gyerekekről kezdett beszélni, amikor megmutogatta a csábításra, kedvderítésre szánt játékokat. A doktor nénit egyszeriben mintha jóságos tündérré varázsolták volna. Gondolom, ez a jó értelemben vett foglalkozási ártalom.

Milyen a jó gyermekorvos?

Elméletben úgy jellemzik, hogy szakmailag jól képzett, szereti a gyerekeket, nem tömi őket feleslegesen gyógyszerekkel, nem akar tőlük minél előbb megszabadulni, alapos, türelmes. Ez mind közrejátszik abban, hogy a kis beteg ne rémüljön meg a fehér köpeny láttán. A doktornő szerint az is fontos – s körbemutat maga körül –, hogy „a rendelőt és a várótermet is elfogadhatóbbá, otthonosabbá, színesebbé tegyük: könyvekkel, játékokkal lekössük a gyermekek figyelmét, hogy ne gondoljanak rosszra, ne féljenek”. S ne vegyenek észre semmit abból, ha a doktor néninek épp rosszabb a kedve, mert gondok gyötrik, mert valami bántja, feldühítette, felizgatta. Mert a gyermekorvos is csak ember. „Ha bejövök a rendelőbe – egyébként mindjárt feltűnt, hogy ez nem fehér, hanem zöld és barackszínű –, kint hagyom az otthoni gondokat. Nemcsak orvos vagyok, hanem anya és nagymama is, megértem, hogy ha egy mama idejön a csemetéjével, tele van aggodalommal, félelemmel. Ha nincs is komoly baja a kis betegnek, tőlem várja a vigaszt és a segítséget, s igyekszem is megadni. Van egy nagyszerű segítőtársam: nagyon jól képzett, türelmes, aranyos, a gyerekekkel jól kommunikáló nővérke, Štrbák Erzsébet, aki nélkül már nem is tudom elképzelni a munkám a rendelőben.” Sok kis apróság – így fogalmazza meg a doktornő mindazt, ami a szakmai részen kívül fontos a munkájában. Mert ha a gyerekek megtanulnak odafigyelni ezekre az apróságokra, annak később is ők látják hasznát.

Milyen legyen a jó szülő?

Sokan megfogalmazzák, milyen orvost szeretnének gyermeküknek, de vajon a szakemberek, akiknek nincs választási lehetőségük, milyennek szeretnék látni a szülőket? „Nemcsak a gyerekek, hanem a szülők bizalmát is meg kell nyernünk. Nekünk kicsit könnyebb, mert majdnem húsz éve vagyunk a faluban, és a szülők zöme hozzánk járt kiskorában, így bizalmasabb velünk. Jó érzés, hogy azok, akik kezdetben nem tudnak mit kezdeni a síró gyerekkel, egy-két hónap múlva már természetesnek veszik, hogy a kicsi ide „pik”-re jön, injekciót kap. Két-három évesen meg már beül, és nem sír, nem fél, persze, addig, amíg el nem rontjuk. Jó látni, hogy a szülők elfogadják tanácsainkat. Fél gyógyulás, ha az anyuka otthon marad a beteg gyermekkel, pedig sokszor nincs könnyű helyzetben.”

A gyermekorvosé, hasonlóan a körzetiéhez, bizalmi állás, akkor képes hatékonyan közbelépni, ha sok mindent tud kis páciensei életkörülményeiről, a családi háttérről, életükről – még azt is, amit takargatni szeretnének. Betegei gyógyulását így tudja segíteni. Hogy mennyire, attól is függ, hajlandók-e a szülők az együttműködésre. Mert nem könnyű egy laikusnak érthető módon elmagyarázni a leletet, az összefüggéseket. Nem jó, ha az orvos lekicsinyli, de ugyanilyen rossz, ha felnagyítja a problémát. Ráadásul más a városi és a vidéki orvosok helyzete: a nagyvárosokban könnyebben elérhető az ügyelet, míg a faluban élő orvosoknak hétvégén vagy éjszaka is sokszor csörög a telefonjuk.

Erről sokat mesélhetne a doktornő. „A mi körzetünkben szerencsére nincs olyan szülő, aki elhanyagolná gyermeke egészségét, így már kis bajjal is hozzánk fordul. Ennek én csak örülök. De vannak esetek is, amikor még vacsorafőzés közben, éjszaka is arra gondolok, vajon hogy van a kis betegem. Volt olyan karácsonyunk, hogy az ünnepi készülődés előtt átmentünk Ekecsre megnézni egy tüdőgyulladásos gyermeket, akit az anyuka nem szeretett volna az ünnepekre bevinni a kórházba. Nem tudtam volna nyugodtan leülni az ünnepi asztalhoz, ha nem vagyok biztos benne, hogy jobban van. Ha egy kétségbeesett szülő este vagy ünnepnap felhív, mindig segítek, tanácsot adok. Nem tudok nemet mondani. De megkönnyíti a dolgomat, hogy a párom mindenben segítségemre van.”

Mosolyuk energiát ad

„Nagyon szeretem a meséket.” Ezt olyan halkan suttogja, mintha szégyellné, hogy majd úgy tűnik, valahol belül ő is megmaradt gyereknek. Ekecsi rendelője tele van hupikék törpikékkel. „Nem szabad túl komolyan venni magunkat, az életet. Öt évig dolgoztam körzeti orvosként. Én ott évente több évet öregedtem. Ott az ember mást nem hall, csak sírást-rívást, bánatot. Ha egy harmadik stádiumú rákdaganatot diagnosztizáltam valakinél, akit ismertem, s tehetetlen voltam, mert nem tudtam rajta segíteni, vagy halotthoz hívtak, az szörnyű érzés volt. A gyermekgyógyászat az életről szól. Ha tanácsadónk van, élvezettel látom-hallgatom a kisgyermekek elméjének nyiladozását a külvilág felé, a kis újszülöttek aranyos mimikáját, a csecsemők gőgicsélését, szellemi és testi fejlődésüket. Energiát ad a mosolyuk. Jó együtt örülni az anyukákkal.”

Kováts Izabella maga is mama, két nagylánya van: Zsuzsika 29 éves, angol–történelem szakos tanár, ő ajándékozta meg a mamát egy hat hónapos kis unokával, Mátéval. Erika 25 éves, ő a Comenius Egyetemen biokémiát végzett, majd a budapesti Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán folytatta a mesterképzést, épp másnap volt az avatása. Gyermekorvosként a mama a veszélyek ismeretében aggódóbb volt, ha a lányok megbetegedtek, vagy igyekezett racionálisan reagálni? „A nagyobbik lányom egyéves volt, mikor először megbetegedett. Magas lázzal átaludta a betegséget, de a keze-lába élettelenül leesett. Rögtön futottam a körzeti orvoshoz, hogy nézze meg, mert szerintem agyhártyagyulladása van. Megnézte, s megnyugtatott, hogy semmi baja, csak lázas. Elég volt, hogy a kollégám megerősítette, nincs nagy baj. A másik kislányom meg nem tudott pihenni, ha beteg volt, őt hurcolni kellett; de akkor már idősebb voltam, több tapasztalattal. Ezért tudom magam is elképzelni az anyukákat, akik kezdő szülők, hogy ha először megbetegszik a gyerek, megijednek.”

Az édesanyja is egészségügyis volt

Most már könnyebb a helyzete. Míg kicsik voltak a lányok, s ügyeletbe kellett mennie, nehezebben hagyta őket otthon. De volt egy csodálatos édesanyja, aki ha kellett, segített. „Ő 30 évig dolgozott az egészségügyben mint nővér, gyermekként sok időt töltöttem vele a központban, ott tetszett meg az orvosi hivatás. Szüleimnek hálás vagyok, hogy elindítottak ezen az úton. Édesapám, aki most 84 éves, biológia–kémia szakos tanárként 70 éves koráig tanított. Ő mindig tudja, hogy mikor kell az embert bátorítani, kapaszkodót, erőt tud nyújtani, ha szükség van rá, de akár egy szóval keményen bírálni is; s az a baj, hogy rendre igaza van. A kémiát a nővérem folytatta, ő vegyészmérnök. Én 1983-ban végeztem a pozsonyi Comenius Egyetem Orvostudományi Karán. Sokat és szeretettel gondolok Michaličková professzorra, akinek az előadását soha ki nem hagytam, olyan szeretettel és kötelességtudattal beszélt a gyermekgyógyászatról. Nagy tudású szakember volt, lenyűgözve hallgattuk. Az egyetem elvégzése után a dunaszerdahelyi kórház gyermekosztályán dolgoztam, ott sokat tanultam Šintaj, később Nagy Vidor főorvostól. A szakvizsga után öt évig körzeti orvos voltam, de bár sok tapasztalatot szereztem, rájöttem, hogy az én hivatásom a gyermekgyógyászat.”

Amikor Ekecsen megüresedett a hely, elfogadta a meghívást, és nem bánta meg. Mint mondja, nemcsak ő ad, hanem sok segítséget is kap a faluban, főleg Polák László polgármestertől. 2011-ben a lakszakállasi gyermekorvos nyugdíjba ment; azóta Bartal András polgármester kérésére ott is rendel, hetente négyszer. „Örülök, hogy elvállaltam, mert megszerettem az itt lakókat. Munkámban nagy segítség a szerdahelyi és komáromi gyermekosztály és a szakorvosok, s ugyancsak a helyi körorvosok – Matica és Ábrahámová doktor. Nyugodt lélekkel hagyhatom ott a rendelőt, a sürgős eseteket ellátják.”

A legnagyobb öröm, ha a kis beteg felépül. Ha bejön a rendelőbe, és a doktornő látja, hogy ragyog a szeme, eleven, az már jelzi, hogy jól van. Ez óriási megkönnyebbülés. „Ha egy kicsi kétely van a szülőkben, azt látom a szemükben. És akkor beszélni, beszélni kell, amíg mindent aprólékosan meg nem magyarázok. A szülőktől az a legszebb köszönet – summázza –, ha bejövet mosolyognak rám, mert akkor tudom, hogy mindent jól csináltam.”