Különösen nagy a tudomány felelőssége

* Egy Rozsnyó melletti kisközségben, Rudnán születtél. Milyen volt a falud akkoriban?

Nyelvhatáron fekvő település, amelynek lakossága vallásilag és nemzetiségileg is eléggé vegyes, ahol a fő megélhetési forrást a helyi bánya jelentette. Az én apám is bányász volt.

* Hogy emlékszel egykori iskoláidra?

Én még a szülőfalumban jártam magyar iskolába, de az már az 1970-es évek második felében megszűnt. Hatodiktól a rozsnyói Bányász téri iskola diákja voltam, ma is szeretettel és tisztelettel gondolok első osztályfőnökömre, Gordon Béla bácsira. Színvonalas iskola volt, nagyon szerettem odajárni! A rozsnyói gimnáziumi évekre már nem szívesen emlékszem, nagyon hiányoztak azok a tanárok, akikre felnézhettünk volna.

* Mi szerettél volna lenni?

Sokáig tanítónő, de később, amikor kapcsolatba kerültem a Csemadokkal, elhatároztam, hogy népművelő leszek. Mivel hatan voltunk testvérek, anyagi megfontolásból egy pozsonyi kétéves népművelői szakosító iskolába jelentkeztem. Úgy terveztem, az egyetemet majd munka mellett, levelező tagozaton végzem el. Első munkahelyem a gömörhorkai cellulóz- és papírgyár üzemi klubja volt, majd kilenc hónapig a pelsőci könyvtárban dolgoztam. Amikor az akkori instruktor, Fábián Edit elment a rozsnyói Csemadok titkárságáról, Szőllős Sanyi bácsi, az akkori titkár felkeresett, s felajánlotta a megüresedett helyet.  

* Vagyis következett a Csemadok, a szlovákiai magyar értelmiség Gogol-köpenye.

Folyamatosan kapcsolatban álltam a rozsnyói titkársággal, Fábián Edittel barátnősködtünk, és 1981-től elköltözésemig szülőfalum Csemadok-elnöke voltam, majdnem 10 évig. Akkoriban ez volt az életem. Míg az ember fiatal, azt hiszi, megválthatja a világot. Nagyon sok fiatal lépett be a Csemadokba, sikerült összehozni az ifjúságot is. Persze, a falu akkori vezetése nem nézte jó szemmel, hogy zömük nem a Szocialista Ifjúsági Szövetség helyi szervezetében tevékenykedik.  

* Ha az ember adósa a szülőföldjének, akkor te leróttad ezt a Rudnáról írt köteteddel, amely a Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században alcímet viseli. Hogyan fogadták a földijeid?

Sokan örültek neki, de voltak, akik nehezteltek, mert hozzájuk nem mentem el adatgyűjtéseim során. 

* Hogyan élted meg, hogy – miután férjhez mentél Liszka Józsefhez – hegyvidéki, gömöri faluból a síkságra, Köbölkútra, más mentalitású környezetbe kerültél?

Nagy és nehéz váltás volt ez számomra. Először Köbölkúton laktunk, majd Komáromban, aztán 2000-ben elköltöztünk egy közeli településre, Keszegfalvára, azóta is ott élünk. Mivel mindkettőnket nagyon lefoglal a hivatásunk, kevés falubelivel kerültünk kapcsolatba. Általában későn járunk haza, ráadásul családanya vagyok, vállamon a háztartás terheivel is.

* Hogy lehet összeegyeztetni a családi létet a tudományos munkával?

Hozzáállás és a szakmai alázat kérdése. Annak idején a Csemadokot sem egy munkahelynek, hanem hivatásnak tekintettem. Ez ma is így van, családom mellett a hivatásom az életem.

* Férjhezmeneteled után kezdted tulajdonképpen építeni a mostani pályádat.

Miután 1990-ben eljöttem Rozsnyóról, nem akartam többé népművelő lenni, életemnek ezt a szakaszát lezártam. Az 1980-as évek második felében kerültem kapcsolatba a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének tanáraival, több néprajzkutatóval, köztük Ujváry Zoltánnal. Az ő irányításával akkoriban zajlott a történelmi Gömör megye kutatása. Akkor merült fel bennem, hogy jó lenne elvégezni a néprajzot. Ez csak jóval később valósult meg, a néprajzzal azonban folyamatosan kapcsolatban voltam, s mivel a férjem lett az 1989 végén megalakult Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság elnöke, afféle mindenesként én végeztem az adminisztratív teendőket; együtt készítettük Hírharang címen az 1999-ig megjelent tájékoztató füzetet és más kiadványokat is. Nagyon mozgalmas közel tíz év volt ez, de belefáradtunk. Először a férjem, majd egy év múlva én is lemondtam. A társaság mára, sajnos, gyakorlatilag megszűnt létezni. A gyermekgondozási szabadság után a Komáromi Duna Menti Múzeumba kerültem (előzőleg az érsekújvári múzeumban is dolgoztam) dokumentátornak, s akkor kezdtem a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák összeállítását. Ezt a munkát később az Etnológiai Központban is folytattam.

* Hogyan kerültél a Fórum Intézetbe?

1996 januárjától másfél évet Németországban töltöttünk, a férjem ugyanis a Humboldt Alapítványnak köszönhetően kutatói ösztöndíjat kapott, s a család is vele mehetett. Ebben az időszakban több más intézmény igazgatójával együtt a komáromi múzeum igazgatóját is leváltották, így mire visszatértünk, a férjemet csupán félállásban akarta alkalmazni az új rezsim által beültetett igazgatónő, az én szerződésemet pedig egyszerűen nem hosszabbította meg. Mindketten munkanélkülivé váltunk. A Fórum Intézet 1996-ban jött létre, s felmerült egy néprajzi intézet létrehozásának a terve is. Így pár hónap munkanélküliség után 1997 őszén a Fórum Intézet szervezeti keretei között megkezdhettük az Etnológiai Központ kiépítését. Egy székkel, asztallal kezdtük a volt pártházban, majd az egykori Centrál Szálló kis hotelszobáiban voltunk könyvtárostul, adattárostul. Pár éve sikerült végre kulturált körülmények közé kerülnünk a Tiszti Pavilon épületébe. Örülök, hogy részt vehettem egy olyan tudományos intézmény kiépítésében, amelyet ma már a MTA partnerintézménynek tekint, s büszke vagyok az elért eredményekre. Bár folyamatosan különböző, elsősorban anyagi természetű gondokkal küzd az intézet, azok, akik létrehozták, 1989 előtt szocializálódtak, hogy úgy mondjam, mozgalmi emberek voltak, s tudják, hogy a kisebbségi ügyért sokszor áldozatot is kell hozni, és ismerik még a társadalmi munka fogalmát is.

* 2004-ben szereztél diplomát a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékén levelező tagozaton, majd 2007-ben ugyanott doktoráltál. A laikusnak kissé bizarrnak tűnhet, hogy egy családanya temetkezési kultúrával, haláljelekkel és hasonló témákkal foglalkozzék. Miért éppen ez a kutatási szakterületed?

A véletlen hozta. Sokat jártam a temetőbe, főleg édesanyám és öcsém, Zoli halála után. Leírtam valamennyi sír feliratát, később le is fotóztam az összeset. Munka közben újabb és újabb szempontok jutottak eszembe, és közben az adatközlőknél is folyamatosan gyűjtöttem. Az addigi néprajzi gyakorlattól eltérően én nem csupán a régi és az ún. érdekesebb síremlékekkel foglalkoztam, hanem a temetkezés, a temetők és a halál témáját a maga komplexitásában és történetiségében akartam bemutatni. Így született meg ez a legelső kötetem, valamennyi síremlék leírásával. Szerintem a halál is az élet része, hiába kezeljük tabutémaként és idegenkedünk tőle, akkor is létezik.

* Az általad összeállított szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák hat kötetben jelentek meg, írtál négy könyvet, ezenkívül egyet közösen a férjeddel, és többtucatnyi tanulmányod is megjelent. Melyik a legkedvesebb közülük?

Nincs kedvencem. Mindig olyan témákat igyekszem kutatni és feldolgozni, amelyekre a néprajzkutatás eddig kevésbé vagy egyáltalán nem figyelt oda. Több téma alapkutatását végeztem el s végzem ma is. Szeretem a kihívásokat. Fontosnak tartom a holisztikus megközelítést, hogy lehetőleg minél komplexebb módon mutassam be az adott jelenséget. A Sigurd Erixon svéd társadalomtudós által az 1930-as években megalkotott európai etnológia módszerét követem, melynek lényege, hogy a kulturális jelenségeket nem lehet etnocentrikus szempontból kutatni, hiszen Európa lakossága felekezetileg, nemzetiségileg, kulturálisan stb. nagyon kevert. Ez a Kárpát-medencére különösen érvényes. A kölcsönhatások figyelembevétele nélkül nem lehet mértékadó tudományos eredményt produkálni. Ma, amikor elárasztják a könyvpiacot a különféle áltudományos kiadványok, s a romantikus, délibábos tanok a virágkorukat élik, különösen nagy a tudomány felelőssége.

* Min dolgozol jelenleg?

Párhuzamosan több témával is foglalkozom. Megjelenés előtt a haláljelekről írt monográfiám, s idén szeretném befejezni az első világháborús migrációhoz kapcsolódó kötetemet, melynek témája az 1916-ban a mai Szlovákia területére érkezett több ezer erdélyi menekült, akik akkor hagyták el lakhelyüket, amikor Románia megtámadta Magyarországot. A korabeli sajtóhírekre támaszkodva rekonstruálom, hogyan szervezték meg elhelyezésüket, étkeztetésüket, a gyerekek iskoláztatását stb. Rövidesen szeretném befejezni a háborús emlékjelekről 2010-ben megjelent monográfia második kötetét is. Néhány éve kutatom a komáromi zsidóság történetét, dokumentáltam a temetőt is azzal a módszerrel, amellyel a rudnait. A temetőben nyugvók és a holokausztáldozatok sorsán szeretném bemutatni az egykor itt élő zsidó közösséget, amely fontos szerepet töltött be a város életében. De több távlati tervem van még, például a Rudna II. kötetet is meg szeretném írni…

* Hogy fér meg két dudás – néprajzos – egy csárdában? Férjed, Liszka József ráadásul a főnököd is.

Nagyon jó, hogy meg tudjuk beszélni a szakmai kérdéseket, elolvassuk és megvitatjuk egymás írásait. Tudományos kérdésekben is megegyezik a véleményünk. Persze konfliktushelyzetek is adódnak bőven. Mindketten maximalisták vagyunk, tulajdonképpen sohasem tudunk lazítani, pedig nem ártana, ha fékezni tudnánk egymást, mert lassan elszalad mellettünk az élet…

L. Juhász Ilona a magyar néprajzkutatás nemzetközi mércével mérve is jelentős szlovákiai képviselője, kutatói habitusára a holisztikus szemlélet jellemző. A néprajz hagyományosnak mondható módszereinek alkalmazása mellett szokatlan alapossággal és mélységben hasznosítja a korabeli sajtó szolgáltatta adatokat éppúgy, mint a mai médiából nyerhető információkat.

Az Arany János-díj célja olyan külhoni magyar tudósok, kutatók elismerése, akik jelentős tudományos életművet tudhatnak magukénak, kiemelkedő tudományos eredményt értek el, vagy fiatal kutatóként jelentős teljesítménnyel büszkélkedhetnek. Az Arany János-érem olyan külhoni magyar tudósok, kutatók kitüntetésére szolgál, akik a külhoni magyar tudományosság és közösség ügyének előmozdításában – a tudományos közélet szervezésében, irányításában, a felsőoktatásban, a tudományos könyvkiadásban, a muzeológiai, levéltári, könyvtári munkában, a tudományos ismeretterjesztésben – szereztek kiemelkedő érdemeket. Az Arany János-érmet 2002, az Arany János-díjakat 2004 óta ítéli oda az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság az MTA, valamint az Elnöki Bizottság tagjainak javaslata alapján. Az elismeréseket évente egy alkalommal, a májusi közgyűlésen adja át az Akadémia elnöke.

Arany János-érmet vehetett át Tóth János matematikus, a komáromi Selye János Egyetem rektora. Fő kutatási területe a valós függvényelmélet, az analitikus számelmélet és a sorozatok eloszlása, eredményeit hetven, angol nyelvű dolgozatban publikálta, ugyanakkor fáradhatatlanul dolgozik a szlovákiai magyar reálértelmiség új generációjának kinevelésén, az egyetem fejlesztésén, a szlovákiai magyar felsőoktatás integrációján, valamint szakmai munkásságával a kelet-közép-európai tudósok egyre eredményesebb szakmai együttműködésén, egyaránt szolgálva a régió és az egyetemes tudományosság érdekeit.