Ötszáz üveg lecsó és befőtt

Nyolcvanon, kilencvenen túl sem szabad magát elhagynia az embernek, vallja az érsekújvári Feketéné, Magduska néni. Mindig új erőt kell gyűjteni, és tovább kell lépni.

Az idős házaspárnak eddig ez mindig sikerült, most is, tavaszszal, amikor mindketten egyszerre betegedtek meg.
– Alaposan elkapott bennünket az influenza, a férjem kifeküdte, de egy asszony azt nem engedheti meg magának. Elment az erőnk, a kedvünk, én is csak a mindennapi teendőket végeztem el, a főzést, sütést, mosogatást, és pihentünk. Egy-két hét is beletelt, mire újra összeszedtük magunkat…
Gyermekük nem született, rokonaik messze élnek, ritkán jönnek, de szerencséjük van: ha valamire szükségük van, egy kedves ismerősre, a készséges Tituszra mindenben számíthatnak.
Mialatt a háziasszony kimegy a konyhába, Józsi bácsit faggatom.
– Negyvennyolcban költöztünk Érsekújvárba – fiatal házasok voltunk –, én a vasútnál kaptam állást, onnan mentem nyugdíjba, hetvennégyben. A feleségem nagyon szeretett volna saját házban lakni, hogy senki ne szóljon bele az életünkbe…
ĺgy aztán hatvanegyben építkezni kezdtek. Öt évig tartott, amíg beköltözhettek. A feleség a Jednotában dolgozott, de olyan keveset keresett, hogy otthagyta, inkább a háztartást vezette, művelte a szőlőt. ĺgy ma nyugdíjat se kap, s be kell osztaniuk minden fillért. De elégedettek – azt tartják, sokan vannak, akik örülnének, ha ennyi fizetést kapnának, mint amennyi Józsi bácsi nyugdíja.
Magduska néni hozza a rétest – diós-meggyest és túrósat. A tésztáját mindig maga gyúrja, nyújtja, félgrízes lisztből.
– A liszt nagyon fontos. Jó anyám mindig elment a malomba, amikor a legelső búzát vitték, hogy réteslisztet kapjon. A rétesnek erős liszt kell, mert az nyúlik. 80-90 deka lisztből készítem, egy tojást teszek bele, pici sót, és meleg tejjel dagasztom be. Jól kidolgozom. Cipót formálok belőle, és hagyom egy kicsit állni, hogy engedje magát nyújtani. Gyúródeszka nagyságúra nyújtom, letakarom, elkészítem a belevalót, és aztán nyújtom tovább, leszedem a szélét, megkenem vajjal, és mind a négy oldalán feldobom. A tölteléket a szélére rakom, és felcsavarom. Fiatalasszony koromban még több türelmem volt, egy cipót elosztottam háromfelé, kicsit kinyújtottam, tíz deka vajat kikevertem, a három tésztát megvajaztam, egymásra tettem, és úgy nyújtottam ki.
– Józsi bácsinak melyik rétes a kedvence? – érdeklődöm.
– Mindegyik – mosolyog Józsi bácsi az orra alatt. – Amikor öszszekerültünk a feleségemmel, kérdezte, hogy mit szeretek, mit nem, hogy tudja magát mihez tartani. Nekem mindegy, az én kedvemért nem kell főznöd, válaszoltam. Húsz éve diétázik. Gondban volt, hogyan oldjuk meg. Egyszerűen, mondtam: ugyanazt fogom enni, amit te.
– Az anyósom egyszer nekiállt rétest sütni – veszi át a szót a háziasszony. – Két adagot meggyúrt, és nem sikerült neki. Akkor még nem nagyon mertem beleszólni, mégis nekibátorodtam: Anyuka, ha meg tetszik engedni, majd én... Ó, mit tudsz te! – mondta. Mire én: Ha a kettőt megeszi a malac, legfeljebb a harmadikat is megeszi… Úgy csináltam, ahogy édesanyámmal szoktuk. Olyan jól sikerült, hogy azontúl mindig én sütöttem a rétest.
Magduska néni sütni is, főzni is szeret.
– Édesanyám kegyetlenül szigorúan fogott. Arra intett: abból süss-főzz, amit otthon találsz. Egy rendes háziasszonynak mindenből legyen készlete. Velem soha nem fordult elő, hogy ne lett volna otthon só vagy olaj...

Novemberben lesz hatvanöt éve, hogy együtt vannak. Soha meg nem fordult a fejükben, hogy elválnak. „Összeveszni összeveszik az ember a feleségével, de örül, amikor kibékül” – mondja Józsi bácsi.
– Min veszekedtünk? – Magduska néni sorolja: – A front után semmink sem volt. Háromszor kellett a nulláról indulni. Vettünk földeket, gyönyörű szőlőt telepítettünk, akkor aztán azért kellett kapálni, hogy hordókat vehessünk és mindenféle fölszerelést. S amikor már termett, összevesztünk a kötözésen. Mert a férjem csak összefogta, megkötözte, én meg a levelek alá tettem a spárgát... Vagy amikor építkeztünk is összeszólalkoztunk. Ott volt a szőlő, az anyagbeszerzés, mindent nekem kellett intézni. Egyébként a férjem nem szólt bele, hogy milyen beosztású legyen a ház, milyen legyen a berendezés.
– Amikor összekerültünk – tódítja meg Jóska bácsi –, azt mondtam a feleségemnek, te leszel a pénzügyminiszter, a te kezeden megy keresztül minden pénz. Ajándékokat sosem vettem neki. Csak úgy tudtam volna, ha ellopom a fizetésemből. Van pénzed, azt veszel magadnak, amit akarsz, mondtam.
Az első ebédre – húsleves, pörkölt nokedlivel –, amit újasszonyként főzött, Magdi néni nagyon jól emlékszik.
– Mi otthon mindig vízben főztük ki a tésztát. Zentán meg azt láttam, hogy az asszonyok belefőzték a húslevesbe. Gondoltam, miért ne főzhetném bele én is? Jön haza a férjem ebédre, eltolta a tányért. Nem jó? Nem. Ilyen leves nekem nem kell. Mondom, a háziasszonyunk is belefőzi. Mire ő: az belefőzheti, de te nem fogod… – emlékezik, és hozzáteszi: – Miután férjhez mentem, egész nap a sparhelt mellett álltam….
Menyecske korában, Köbölkúton, négykor kelt, megetette az állatokat, utána nekiállt reggelit készíteni: kirántott húst, kolbászt, pörköltet. Az apósának minden reggel krumpli kellett, frissen, savanyúsággal. Feketééknél ma is mindennap villásreggelit tálal a háziasszony. Látogatásom napján, a rétessütés miatt szerény volt a menü: fokhagymás oldalas, bepaprikázva. Van, amikor hagymát süt tojással vagy élesztővel. Ha előző nap fasírozott, rántott vagy töltött hús az ebéd, annyit készít, hogy maradjon másnap reggelire – kenyérrel, savanyúsággal. Fél kilenckor reggeliznek, fél háromkor ebédelnek. A vacsorát kihagyják. Esetleg joghurtot vagy „torkosságot” esznek, ha Magduska néni süt valamit.
Józsi bácsi kilencvenhárom éves. Soha nem diétázott.
– Anyósoméknál sok kacsát-libát tartottunk, lesütöttük zsírban, reggelire kivettük, felmelegítettük, krumplit főztünk hozzá, mert az após azt szerette, nyáron pedig uborkasalátát, frissen, hagymával. Emlékszem, egyszer, a front után nagyon éhesek voltunk... Az anyósom egy szem nyulát levágtuk, kirántottuk, krumplisalátát csináltunk hozzá, és becsuktuk a kaput, hogy ne kelljen megkínálni senkit... De sokat nevettünk!
A kirántott húst tarjából készíti, mert az a legszaftosabb, de az utóbbi években inkább pulykát esznek vagy csirkét. Belenézünk a fagyasztóba. Magduska néni szabadkozik. Most nincs feltöltve – de azért pulykacombokból jó néhányat megszámolok. Grillezi, megtölti gombával, sajttal, kirántja… Hentesnél sosem vásárol csibét – maga vágja le és tisztítja meg.
Napjaik munkával telnek. Nyáron korábban kelnek, Józsi bácsi a kertben dolgozik, amíg nincs nagy meleg. Magduska néni hét, fél nyolckor kel, zuhanyozik, rendbe hozza magát meg a lakást. Nem csoda, hogy a ház ragyog a tisztaságtól, pedig a porszívózás ismeretlen Feketééknél. Magduska néni nyolcvanhárom évesen (!) kéthetenként ágyat húz, és olyankor a szőnyegeket is kiviszik az egész lakásból.
– Hogyan bírja? – szörnyülködöm.
– Hát, nem úgy, mint valamikor. Fiatalabb koromban egy délelőtt elvégeztem mindent. Feltekerjük a szőnyeget, feltesszük a porolóra… De nemsokára talán minderről le kell mondanom – sajnálkozik. Egyelőre nyaranta minden két hétben végigmossa az összes ablakot, ajtót.
Az ágyneműt keményíti, de nem vasalja. Az Józsi bácsi kiváltsága. Gyönyörűen vasal, férfiinget is, dicséri Magduska néni a férjét, és elárulja: csak azóta segít, amióta nyugdíjas.
A kamrában a mennyezetig polcok, roskadásig befőttel, savanyúsággal.
– Egyszer eljött az édesanyám. „Tudod, hány üveged van?” – kérdezte. Nem tudtam, hát megszámoltam. Ötszáz. S az azóta is minden évben tele van. Tavaly hatvan üveg lecsót, harminckét üveg uborkát tettem el.
Mi kell a hosszú, boldog élethez? Magduska néni kapásból válaszol:
– Hogy két ember szeresse egymást. Akkor az ember mindent elvisel. Bennünket szigorúbban neveltek, mint a mostani fiatalokat, tisztelet a kivételnek. Ma a gyerekek parancsolnak a szülőknek. Ha a szerelem elmúlik, és nem jön a szeretet, mindennek vége. Tizenkilenc évesen mentem férjhez, én is azt hittem, az élet gyönyörűségesen szép, s örökre így marad. De a rövid boldogság után jöttek a keserű napok. És mennyi rossz ért bennünket! A háború, a nélkülözés, a küzdelem. A férjem a háború után öt évig állás nélkül volt, az anyósomékhoz költöztünk, a földeken dolgoztunk, csak azért, amit megettünk. De szerettem Köbölkutat, boldog voltam, ha kint dolgozhattam. Amikor nélkülöztünk, mindketten nélkülöztünk. Most mindenünk megvan, csak a jó Isten adjon erőt, egészséget! Anyám mindig azt mondta: becsületesen élni nehéz, de jó. A háború után úgy elszegényedtünk, hogy egy ruhám maradt. Azt mondtam, mindenható Istenem, nem kérek tőled semmit a világon, csak erőt, egészséget adjál mind a kettőnknek, hogy tudjunk dolgozni. Ezt megadta – mondja, és sóhajt egy picit. – Kár, hogy nincs gyermekünk! Jó anyós lettem volna!
Kopasz-Kiedrowska Csilla