Megtaláltam a szerelmet

„Hadd lássam, hol bukkant elő Aphrodité a habokból!” – sürgettem ciprusi barátaimat. Csak mosolyogtak a türelmetlenségemen. Ők mesélték még első találkozásunkkor a történetet, csigázták fel kíváncsiságomat – ügyesen. Most pedig pontosan sejtették a hatást: a kopár szikla és a tenger habjai láttán lebiggyent az ajkam. Ennyi? Aztán jöttem rá, hogy nem a kép a lényeg, hanem a mítosz és a történelem; és e kettő kapcsolata rendkívüli erejű a szigetországban, amelynek ugyanilyen gazdag a jelene is.

Pafosz a legszebb. Ezzel a megjegyzéssel pöckölte meg Andreasz vendéglátómat, Panikoszt, s mivel nem akartam háborút szítani közöttük, semleges álláspontra helyezkedtem. Pedig ez a barátságos öreg városka csodás műemlékeivel, kellemes hangulatú tavernáival, kávézóival, boltjaival megdobogtatta a szívemet. Bár a szerelem és a szépség istennőjét, Aphroditét hiába kerestem, csak egy sziklát találtam, de azért szerelem nélkül sem távoztam: beleszerettem ebbe a csodálatos kicsi szigetbe, helyeivel, emlékeivel, embereivel, mindenestül. Az Akamasz-félsziget csücskénél, Polisztól néhány kilométernyire járva az is megfordult a fejemben, hogy megmártózom a habokban, mint számos ideérkező hölgy teszi, azt remélve, hogy az isteni varázs még mindig tart, s megfiatalodnak és megszépülnek, hátha akkor én is többször visszajöhetek – de aztán letettem róla. Kavicsokat se gyűjtöttem, s nem raktam a párnám alá, hogy tizenöt nap múlva rám köszöntsön az igazi szerelem.
A ciprusiak számos templomot építettek a gyönyörű és kicsapongó Aphroditénak, aki Héphaisztoszon kívül Adonisznak, Apollónnak, Hermésznek, Árésznak és ki tudja, kinek csavarta el a fejét. A helybeliek szerint ezekben a szentélyekben zajlottak az isteni orgiák. Kukliában, ahol az ókori Pafosz maradványaira bukkantak, áll a legjelentősebb s teljességében ránk maradt ókori Aphrodité-templom. Az állítólag az i. e. 12. századig visszavezethető létesítmény ma látható formájában részben a római újjáépítés eredménye.
Pafosz nagy kincse a Dionüszosz- és a Thészeusz-ház. Előbbi a római kor maradványa az i. e. 2. századból, s harmincnál több helyisége kétezer négyzetméternyi területen fekszik; ebből több mint ötszázötvenet borít apró színes kövekkel kirakott mozaik, amely a mitológia legszebb történeteit eleveníti meg. Egyébként Pál apostol is járt a szigeten, Pafosz főterén ott áll az az oszlop, amelyhez kikötötték, hogy harminckilenc botütést mérjenek rá.

Larnaka: a feltámadt Lázár
Ciprus legjelentősebb kikötővárosa és diplomáciai központja a hajdani Kition helyén épült. Két jelentős személyiség kapcsán gyakran említik: a filozófus Zénón itt született, Szent Lázár pedig Kition püspöke volt – később a város védőszentje lett. Bizánci stílusú templomában (10. sz.), amely azon a helyen épült, ahol egy „Itt nyugszik Lázár, Krisztus barátja” feliratú szarkofágot találtak. A déli oldalról belépve szembetűnik egy 17. századi ikon: Lázár feltámadása. Lázár a bibliai történet szerint már négy napja halott volt – a kép közepén jól kivehető alak a bűz miatt befogja orrát –, de Krisztus életre keltette, s utána a hagyomány szerint még harminc éven át élt Larnakában. A városból a nemzetközi repülőtérre tartva érdekes megállni a Sós-tónál. Nyaranta kiszárad, és csak egy fehér lepel marad belőle. Ilyenkor eltűnnek a flamingók, s nem sokat látni az érdekes madárvilág többi fajából sem. A kiszáradt tóval mintha összhangban épült volna egy csodálatos fehér mecset, a Hala Szultán Tekke, itt van eltemetve Mohammed Umharam próféta. A moszlimok ezerszám zarándokolnak ide (és érdekes módon a keresztények is).

Nicosia, a kettéosztott város
Nicosia az Európában általában ismeretes neve, a görög ciprióták azonban Levkosziának hívják. Több mint százhetvenezer lakosával a sziget legnagyobb városa, kulturális és gazdasági központja. A sikátorokban bóklászva lépten-nyomon megcsap a történelem, képtárak, múzeumok csalogatnak. Makariosz érsek palotájába nagy könyörgés után se jutunk be, ide csak ritkán engednek be turistákat. Betérhetünk viszont a Ciprusi Régészeti Múzeumba. Tizennégy termében gazdag gyűjtemény látható a korai kőkorszaktól a római uralomig terjedő időszak leleteiből. A Bizánci Művészet Múzeuma, a Népművészeti Múzeum is kínál látnivalót, hasonlóan a Szent János-székesegyház, amelynek helyén egykor bencés apátság állt, csak később került a görögkeleti egyház birtokába. A Famagusztai kapu egykor a város „főbejárata” volt, most innentől a Pafoszi kapuig húzódik a zöld vonal, amely Nicosiát megosztja. Berlin egyesítése után ez Európa egyetlen kettéosztott fővárosa.

Túl a vonalon
Nicosiában járva átkukucskáltunk a kapun, aztán meg föntről egy toronyból csodáltuk a mecseteket, amelyekből áthallatszott az ima. Bevallom, már az erőszakos megosztás, az ideiglenes fal, az ott cirkáló ENSZ-katonák elvették a jó kedvemet, de az igazi sokk akkor ért, amikor egy vasárnap autóval nekivágtunk, hogy megnézzük az 1974 óta törökök által megszállt északi részt. A hőségben órákig várakoztunk a határon, míg megkaptuk a belépőt, de este hatig vissza kellett érnünk. Vendéglátóm épp itt töltötte sorkatonai szolgálatát az említett válság és háborús viszály idején. (A görög junta ügynökei előbb megbuktatták Makariosz érseket, majd kihirdették Ciprus Görögországhoz való csatlakozását – erre a török hadsereg negyvenezer katonája elindult a török ajkúak védelmére, s elfoglalta az északi részt, a sziget egyharmadát.)
Újra előtörtek az emlékek; vendéglátóm hangulata meglehetősen nyomott volt, csak jó idő múlva szólalt meg, s mesélte el, mit élt át, hogyan vesztette el számos barátját. Lányainak ma már hihetetlennek tűnik mindez, noha az út mentén ott az élő bizonyíték: árván maradt, meglőtt, romladozó házak, amelyekből elmenekültek az itt élő görögök. S máig nem jöttek vissza, vagy csak látogatóba; erről egy mesés kis kávéházban megállva magunk is meggyőződtünk. „Unokáimnak megmutattam, hol éltünk. Több mint harminc év múltán én is most láttam viszont először az otthonomat” – mondta egy idősebb úr, akinek Famagusztában cukrászdája volt.
Míg dél maga a mediterrán könnyedség, északon nyomott a hangulat, az ember úgy érzi, egy szegényes, kopott török kisvárosba érkezett. Olyan, mint egy szellemváros, ütöttek-kopottak a házak, a kávézók, minden. Bár a környék még csodálatosabb, mint délen – a tenger átlátszó, giccsesen kék és tiszta (több mint három évtizede nem jártak itt turisták) –, minden elhanyagolt, dohos. Pedig kincsekben itt sincs hiány. A fővárostól harminc kilométerre fekvő Kirénia a bizánci flotta kikötője volt, a keresztes lovagok és a velenceiek is megfordultak itt, aztán jöttek az oszmánok.
A parton nem sorakoznak jachtok, csak szegényesebb halászhajók, de így is festői a kép. Kiréniát elhagyva megmásztunk egy hegyet, hogy gyönyörködjünk a Fehér kolostorban, aztán rohantunk, hogy hatig ott legyünk a határon. Famagusztának, amely 1974-ig a sziget legismertebb városa volt, s a legjelentősebb kelet–nyugati kikötő, a meglátogatását egy másik alkalomra kellett hagynom. De boldog voltam, hogy a határon való kellemetlen várakozás sem vette kedvem. Legalább elmondhatom, hogy láthattam Otelló tornyát és a citadellát, ahol a szájhagyomány szerint Ciprus kormányzója, Cristoforo Moro a 16. században féltékenységből megölte szépséges feleségét, Desdemonát, s így témát szolgáltatott Shakespeare híres drámájához.