Zárt világban nyitott lélekkel

A Budapesten tanuló szlovákiai fiatalokról diákéveik alatt itthon ritkán hallunk. Elfoglalja, leköti őket a magyar főváros nyüzsgése, a rengeteg szórakozási és művelődési lehetőség, és mi tagadás, a négy-öt év alatt az itteni kapcsolataik is meglazulnak. Üdítő kivételek, akik úgy élnek teljes életet ott, hogy olykor hazajönnek megmutatni, mire vitték, persze akadnak. Ők általában azok, akik nemcsak a saját karrierjüket tartják szem előtt, hanem másokért is tenni szeretnének valamit. Ilyen a pozsonyeperjesi Nagy Anikó, aki amellett, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen esztétika és kommunikáció szakos diák, autista gyermekekkel foglalkozik, és a Wataridori színjátszó társulatnak is tagja.

F Amit tanulsz, annak semmi köze a gyógypedagógiához. Hogyan kerültél kapcsolatba az autista gyermekekkel?
A Flóra Alapítványhoz kerestek terapeutát, és bár tapasztalatom nem volt, én is jelentkeztem. Az egyik barátnőm már náluk dolgozott, ő mondta, hogy ebben a munkában nem az előképzettség a legfontosabb, hanem az, hogy az embernek legyen hozzá érzéke és indíttatása. Engem is rögtön bedobtak a mély vízbe, egy napig szemlélődhettem, mit csinálnak a többiek, és másnap már a gondjaimra bíztak egy gyereket.
F Gondolom, ez egyáltalán nem csupán felügyeletet jelent.
Mi érzékelési, észlelési és viselkedési terápiát végzünk, amelyet az Innsbruckban élő Bánffy Eszter gyermekpszichológus fejlesztett ki. A nagyobb gyerekeknél főleg az önellátó tevékenységek elsajátítására koncentrálunk. A kisebbek még nagyon hajlékonyak és fogékonyak, ezért náluk a kommunikáció- és mozgásfejlesztésen kívül az érzékszerveket is stimuláljuk különböző impulzusokkal – illatokat szagolunk, különböző felületeket tapintunk, ízeket kóstolgatunk. Minden gyerek mellett van egy terapeuta, de közben csoportmunkát végzünk, tehát vannak közös gyakorlatok is. A foglalkozások célja az, hogy segítsünk ezeknek a gyerekeknek olyan készségeket elsajátítani, amelyek nélkül a mindenna-
pokban nehezen boldogulnak.

F A laikusok általában annyit tudnak az autistákról, hogy a maguk zárt világában élnek, és nagyon nehezen teremtenek kapcsolatot. Hogyan tudtok kommunikálni velük?
Ahány gyerek, annyiféle hozzáállást igényel. Némelyek beszélnek is, mások semmiféle módon nem képesek kifejezni az érzelmeiket és gondolataikat. Ezért nincs is általánosítható követelmény, amelyet mindegyiknél el kell érnünk. Itt mindenki önmagához képest teljesít és halad előre. Minden terapeuta tudja, hogy a rá bízott gyermek mire képes, mit lehet elvárni tőle, és hogyan lehet egyáltalán rávenni, hogy azt tegye, amit szeretnénk. Beleviszszük őket nagyon sok olyan dologba, amit addig nem akartak vagy nem mertek megtapasztalni – ez az anyagok érzékelésétől kezdve a beszédértésig nagyon sok minden lehet –, és próbáljuk elérni, hogy a kialakult rutinjaikba minél több készség beleférjen.
F Eszerint igaz, hogy az autisták nagyon ragaszkodnak a megszokott környezetükhöz, időbeosztásukhoz, minden változásra érzékenyen reagálnak?
Három olyan dolgot tudok mondani, amelyek alapján autizmusra lehet gyanakodni. Az első a társas kapcsolatok elutasítása, vagy épp ellenkezőleg, az idegenek iránti túlzott bizalom, mert ezek az emberek nem ismerik azt a szociális határt, amely elválasztja a bizalmas és formális kapcsolatainkat. A második a kommunikáció sérülése – sok esetben vagy egyáltalán nem beszélnek az autisták, vagy másként használják a nyelvet, mint mi, esetleg még a hangképzésük is más. Gyakran szó szerint értelmezik a hallottakat, a metaforákat egyáltalán nem ismerik, úgy beszélnek, mint amikor az ember idegen nyelvet tanul, és nincs tisztában az átvitt értelmű jelentésekkel. Azt, hogy egy autista mások hangján beszéljen, csak a tévében láttam eddig, de olyannal már találkoztam, aki visszhangként ismétli mások beszédjét. A harmadik dolog pedig valóban az, hogy nagyon ragaszkodnak a megszokásaikhoz. Ez azért van, mert ebben a világban nem érzik otthon magukat, viszont nekik is szükségük van a biztonságra, és emiatt mindennapi kapaszkodókat keresnek, például hogy a törülköző mindig ugyanott van, hazafelé mindig ugyanazon az úton mennek, mindig ugyanabban az időpontban fekszenek le aludni.
F Egy mindenfajta kapcsolatot elutasító autistánál el lehet érni, hogy valamilyen módon mégiscsak kommunikáljon a környezetével?
Több próbálkozás volt erre; amiről én tudok, az a nem beszélő autistáknál használt támogatott kommunikáció – egy tábla, amelyen betűk vannak, ezekből rakják ki a szavakat. De ezt is csak az tanulja meg, akiben van indíttatás az önkifejezésre. Van, aki elutasítja, és van, aki csak egyes személyeknek nyílik meg. A szülők számára például nagyon nehezen elfogadható, de sajnos, előfordul, hogy egy gyermek velünk hajlandó kommunikálni, de velük nem.
F Meg lehet egyáltalán fejteni az autisták minden titkát?
Biztosan nem. Egészen más a fantáziaviláguk is, mint a miénk, és csak rajtuk múlik, hogy mennyire engednek betekintést oda. Az ő szemszögükből mi is a saját zárt világunkban élünk, ezért a kérdés az, hogy van-e egyáltalán út a kettő között.
F Milyen korú gyerekekkel foglalkoztok, és hogyan dől el, hogy ki kinek lesz a segítője?
Ez a terápia nem korhoz kötött, három- és huszonhat éves növendékünk is van. Hetente egy-két nap járnak hozzánk, attól függően, hogy milyen téren kell őket fejleszteni. A vezetőink döntik el, ki kivel fog foglalkozni, de nem feltétlenül az a cél, hogy aki egyfajta diagnózissal jó eredményeket ért el, az mindig olyan gyermekekkel dolgozzon, vagy akik jól tudnak együttműködni, azok hosszú ideig maradjanak együtt. Ezeknek a gyerekeknek különösen fontos, hogy változás is legyen az életükben, ezért egy év után váltani szoktunk.
F Képesek szeretni, ragaszkodni valakihez?
Azt hiszem, igen. Nem tudom, hogy mennyire érzelmi okokból, és mennyire megszokásból ragaszkodnak más emberekhez, azt sem tudom, emlékeznek-e arra, aki egy-két évig része volt az életüknek, de úgy látom, hogy érzik, kiben bízhatnak meg. Szerintem azt is tudják, hogy a fejlődésükhöz, ahhoz, hogy valamit elérjenek, szükségük van ránk.
F Az önálló életre képesek lehetnek?
Vannak nagyon jó képességű autisták, tudok például egy Donna Williams nevű angol nőről, aki könyveket írt a saját diagnózisáról. Az autizmus nem gyógyítható, de vannak, akik ezzel a diagnózissal is képesek bizonyos keretek között a társadalmi kapcsolatokra.
F Mi az, amire ebben a munkában azt lehet mondani, hogy eredmény?
Minden apró előrelépésre. De nemcsak nekik, nekünk is nagyon sokat ad az együttlét, én tőlük tanultam türelmet, empátiát és azt, hogy a kis dolgokban is meglássam a nagyokat. Hatalmas sikerélmény, ha valamelyikük meg tud küzdeni egy régi problémájával – és itt olyan apróságokra gondolok, hogy egy fiú, aki félt a magasságtól, végre fel tudott állni egy székre. Ezt látva az ember valóban tudatosítja, milyen nagy dolog, hogy mi szabadon járunk-kelünk, beszélgetünk, játszani tudunk a szavakkal.
F Foglalkoztok a szülőkkel is?
Vannak rendszeres megbeszélések, ahol elmondjuk egymásnak, hogyan értékeljük a gyerek fejlődését, tanácsot adunk az otthoni foglalkozásokat illetően. Nyáron egy tíznapos, télen pedig egy ötnapos táborba is elvisszük a gyerekeket – itt a kikapcsolódáson kívül nagyon intenzív, folyamatos terápiát is kapnak, és nem utolsósorban egy kicsit tehermentesítjük a szülőket.
F El tudod képzelni, hogy a továbbiakban is ezen a területen dolgozz?
Mindenképpen valami hasonlót szeretnék csinálni, mert itt találtam meg magam. Ma már úgy gondolom, hogy a kommunikáció és esztétika tanulása vargabetű volt az életemben, de egyszer biztosan ez is jó lesz valamire.
F És mi lesz a színházasdival?
A színház régi nagy szerelmem, már Dunaszerdahelyen is tagja voltam a Fókusznak. Amint megtudtam, hogy Pesten létezik ez a csoport, rögtön jelentkeztem. A Wataridori füstifecskét jelent japánul, az alapítók nyilván azért választották tizenhat éve ezt a fészkére mindig hazatérő madarat, mert csupa Pesten tanuló határon túli magyar diák tagja az együttesnek. Először én is játszottam, tavaly pedig megpróbálkoztam a rendezéssel is – Jean Cocteau Rettenetes szülők című darabját vittük színre öt társammal. Ezzel a darabbal vendégszerepeltünk tavaly Szepsiben az Egressy Béni Színjátszó Fesztiválon is.
F Idén mivel készültök?
Két bemutatónk lesz: én Jean Genet Cselédek című darabját rendezem, Körömi Gábor pedig Vörösmarty Csongor és Tündéjét.
F Biztosan nem egyszerű a tervezés olyan társulatban, ahol évről évre cserélődnek a tagok.
Igen, a végzősök mennek, az újak jönnek, de a Pesten letelepedett határon túliak közül sokan munka mellett is visszajárnak a csoportba. Aki ebbe egyszer belekóstolt, az már nehezen tud búcsút venni a színpadtól.
F És te hogy tervezed? A diplomaosztás után búcsút veszel Budapesttől?
Még nem tudom, ez a munkalehetőségektől is függ. De, akárhogy alakul is majd az életem, az biztos, hogy én is mindig hazatérek, mint a fecske.