Negyvennégy kilóval kevesebb

„Naponta ötvenszer bemutatkozom, mert nem ismernek meg” – nyugtat meg Dušík Gábor. Az ismert pozsonyi zeneszerző, az egykori Gravis együttes tagja 2005 októberében cukorbeteg lett, s azóta negyvennégy kilót fogyott. Jó egy éve gyógyszereket szed, de az adagot – nem tipikus eset – már kétszer csökkentette kezelőorvosa. Mi a titka? „A cukrot és az alkoholt teljesen kiiktattam, majdnem csak zöldséget eszem, itt-ott halat; más húst csak nagyon ritkán, azt is olívaolajjal készítve” – árulta el.

„A tavalyelőtti szilveszterre nagyon rövid idő alatt kellett megkomponálnom a zenét, megesett, hogy három napig nem aludtam – emlékezik. – Egy szép napon, miközben az albumot készítettem, megbetegedtem. Elmentem orvoshoz, s kiderült, hogy nagyon magas a vércukorszintem. Amikor hazajöttem, megfogadtam: no most változtatok az életemen. Szigorú diétába kezdtem, s havonta három-négy kilót leadtam.”
Nem érezte rosszul magát akkor sem, amikor beteg lett; most azzal dicsekszik, hogy még jobb a közérzete, csak néha lemegy a cukra, alacsony a vérnyomása. Nem számolom, hány cigarettát szív el beszélgetés közben, de a csikkekből ítélve jó párat elfüstölt. Észrevéve, hova szeretnék kilyukadni, megelőz: „Ez lesz a következő.” Kíváncsivá tesz. Már ahhoz, hogy az ember ennyit fogyjon, nem elég az elhatározás. Ahhoz pedig, hogy leszokjon káros szenvedélyéről, melynek hosszú évek óta rabja, még kevésbé. „Ez nem akaraterő, motiváció kérdése. Ha az embernek azt mondja az orvos – ahogy velem tette egy pénteki napon –, hogy már a hétvégén is szedjem a gyógyszereket, annak a páciensének az özvegye hozta őket, aki a minap halt meg, előbb azt hiszi, hogy viccel. Felhívtam a körzeti orvosomat, aki ezt a diabetológust ajánlotta nekem, s csalódottan, hogy nem így képzelte el a páciens-orvos viszonyt, megkérdezte, mennyi volt a cukrom. Mondtam. Mire ő ennyit válaszolt: »Jaaaj!« Akkor megértettem, hogy nem babra megy a játék, s megijedtem. Három gyerekem van, és nem szeretném túlságosan korán itt hagyni őket.”

Szigorú önmagához
Bár a cukorbetegség ma már gyakori, s távolról sem halálos, azért senki sem ujjong, ha az orvos közli vele a diagnózist. A hírt alaposan meg kell emésztenie az embernek, a család többi tagjának. A betegnek teljesen át kell szerveznie eddigi életét, családjának pedig alkalmazkodnia kell hozzá, támogatnia őt. „Negyvennégy éves koromig minden másképp volt. Most egyszeriben rendszeresen kellett étkeznem, amit persze addig nem csináltam. Januártól júniusig, fogyókúrám legintenzívebb szakaszában rettentő nehéz volt. Kéthetente volt egy próbám a zenekarral, meg egy a színpadon, aztán maga az előadás, s ráadásul még a többi zenét is én hangszereltem. A színpadról nem mehettem el, a késésért büntetést kellett fizetni, ez kemény volt. Próbáljon meg valaki cukorbetegeknek való ételt szerezni – ez szinte lehetetlen. Ugyanolyan gond, mint egy kövér embernek az öltözködés. Én ezt évekig próbáltam, és sértő volt már az, ha az ember a boltokban rendre nem találja a konfekció két legnagyobb számát. Sehol sem tartják. Szörnyen megalázó, amikor az eladó csak úgy odavágja: »Fogyjon le!«”
Az elmúlt jó egy év során szigorú életritmust, -rendet alakított ki. „Mindig magammal hordom az ennivalót. Az első karácsonyom nagyon keserű volt: ismerősöknél töltöttük, s mindenki evett, nekem meg nem volt mit, mert arra nem gondoltam, hogy nem találok náluk semmi olyat, amit megehetek. Egy kiflit rágcsáltam, ami nálam volt. Azt hittem, hogy felrobbanok. Az első időszak borzalmas volt. Ráadásul ahogy elkezdtem szedni a gyógyszert, csak foltokban láttam, s nagyító szemüveggel tudtam dolgozni. Közben pedig komponálnom kellett, s autóval közlekednem... Mondanom sem kell, nagyon megijedtem, hogy megvakulok. De a diabetológus nővérkéje hazaküldött, mondván: úgy, ahogy jött, el is múlik a tünet. Így is lett.”

Richard Müller jól járt
Száznyolcvankét centiméteres magasságához most ugyanannyi a súlya, mint tizennyolc éves korában volt. „Az összes ruhámat, amelyet a legdrágább helyeken tudtam beszerezni, most odaajándékoztam Rišo Müllernek. Ő meghízott, s ezért nagyon megörült nekik – az egész ruhatáramat megkapta. Ráadásul én is örültem, tudom, hogy jó kezekbe került a holmim.”
Egy sovány embernek eszébe sem jut, hogy a kövérség nemcsak az egészség szempontjából hátrányos. „A kövér emberhez egészen másképp viszonyulnak a többiek. Átnéznek rajta, nem veszik komolyan – jegyzi meg. Az ellenérv, hogy talán be is képzeli, nem győzi meg. Alkatilag mindig testesebb volt, s ebben talán az is ludas, hogy nagyon szeret főzni. Mit leginkább? „Mindent.”
„Az embereket két csoportba kell osztani: nőkre és férfiakra. Más elbírálás alá esnek az előbbiek, s más alá az utóbbiak. A nőket általában mind a két nem kritizálja, míg a férfiakat általában nem. Azt mondják, hogy egy férfi lehet olyan, mint az ördög, akkor is rendben van. Egy nőnek sokkal nehezebb: tőle elvárják, hogy szép és csinos legyen, kívánatos. Nagyon sokféle tapasztalatom van erről. Így utólag már örülök, mert sok mindent megtudtam, amit egyébként sohasem tudtam volna meg.”
Azt mondja, hogy talán egyszer rászánja magát, és csokorba szedi gondolatait, talán papírra is veti. „Ha egy kövér ember viccet mond, akkor mindenki kuncog egyet; ha normál testsúlyú teszi ugyanezt, akkor nevetnek. Hát, ilyenek a tapasztalataim... Mondhatja bárki, hogy nem így van. Pedig így van! Ha diszkriminációról van szó, akkor mi nagyon sarkítva nézzük a világot, rendre nemzeti kérdésben gondolkodunk, miközben annyi mindenféle más megkülönböztetés van! A kövérek magukat is diszkriminálják…”