Farsang vége a konyhában

Takaros kis ház, zöld kiskapu, a ház bejáratáig nyúló járda mentén lugas, amely nyaranta üdítő árnyékkal kíséri a küszöbig az ide érkezőt. Az üveges veranda tele nyíló virággal: hajtatott tavasziakkal, fokföldi ibolyával, éppen elvirágzó kaktuszokkal, buján tekergő futókkal, nyújtózkodó zöldnövényekkel…

A konyhaajtóban Jolánka néni lisztes kezét törölgetve, mosolyogva tessékel beljebb – farsang vége felé mi mást is süthetne éppen, mint fánkot. Délután összejönnek a nyugdíjasok, visz majd belőle egy tálra valót.
Ugyanis Jolánka a lakszakállasi nyugdíjasklub lelke, mozgatórugója. S bár sajnos az utóbbi években a lábaival bajok voltak, nehezére esik a járás, s biciklire sem nagyon mer már ülni, ez sem szegi kedvét: akarattal és bizakodással győzi le az akadályokat, s erősíti magában és környezetében is a derűlátást és az élet szépségébe vetett hitet…
Mikor betoppanok hozzá, a fánk tésztája már bedagasztva, letakarva gömbölyödik, kel a tűzhely mellett egy tálban.

Justyákné Panyi Jolán a Lakszakállassal már-már egybeépülő Szilason született 1938-ban, ahol a család bérelt földeken dolgozott. Fiatal lányként a kertészetbe járt, s hamar kirepült a családi fészekből – 17 évesen férjhez jött Lakszakállasra, s 19 évesen már két gyermeke, egy fia és egy lánya volt.
– Amikor férjhez mentem, bizony még nem sok mindent tudtam a konyháról. Az anyósomtól tanultam sütni-főzni – meséli –, aztán meg a magam feje szerint is sok mindenre rájöttem. Az apósom korán lebetegedett, a sógorom és a férjem viszont dolgozott, a megélhetésünk biztosítva volt. Ahogy otthon, Szilason, itt, Lakon is megvolt a megszokott étrendünk: voltak tészta- és főzeléknapok, húst jobbára csak vasárnap és ünnepkor ettünk. Vasárnap mindig húslevest főztünk, pörköltet például nokedlival vagy kirántott húst krumplival, disznóölések idején disznótoros káposztát töltelékkel, s olyankor volt májas, véres hurkánk, kolduskásánk is. És mindig sütöttünk valamilyen kalácsfélét is – diós vagy mákos kalácsot, lekváros buktát, réteseket. A rétest a mai napig magam nyújtom, szeretik is a gyerekeim és az unokáim. Amíg az apósomék tehenet tartottak, túró és tejföl mindig volt a háznál, a mák pedig megtermett a kertben, így jobbára azzal töltöttem meg. Ma is a túrós ás a mákos rétes a család kedvence… Olyan hónap nem múlik el, hogy ne sütnék.

A tészta közben megkelt, a gazdasszony ügyesen kiszaggatja a fánkokat, aztán a deszkán újrakeleszti. S közben elmondja, hogy bár rendszeresen süt másfajta édességeket is, a rétesen kívül a zserbót és a képviselőfánkot tartja még specialitásának. Mert ez utóbbinál nincs egyszerűbb a világon:
– 10 dkg vajat 10 evőkanál vízzel feltesz az ember forrni, mikor leveszem, 10 dkg lisztet, 4 egész tojást teszek hozzá, és mixerrel jól elkeverem. A tepsire halmokat rakok belőle, körülbelül 30 darabot, aztán beteszem sülni. A siker titka, hogy 10 percig nem szabad a sütő ajtaját rányitni. Aztán mikor már szép színt kapott, kikapcsolom a sütőt, és a fánkocskákat benne hagyom kihűlni – így nem esnek össze. Közben meg elkészítem a krémet: fél liter tejet felfőzök egy zacskó krémporral, 15 dkg cukorral, s mikor a fánkok kihűltek, ezzel töltöm meg őket. Nem kell arra tejszínhab, olyan finom így is, hogy nem sokáig marad az asztalon.

Jolánka korán, 57 évesen megözvegyült, de bár a sors nem kényeztette el, soha nem háborgott, és nem veszítette el életkedvét. Főzni is főz minden napra, nem szorul senkire. Igaz, a lánya itt lakik a közelben, Szilason – ahonnan valamikor az édesanyja Lakra került –, s ha olyasmit süt vagy főz, mindig küld belőle kóstolót. Előző nap is egy tányér töpörtyűs pogácsával bicikliztette át az egyik unokát hozzá. Jolánka idősebbik gyermeke, a fia sem lakik messze: Komáromban él, s minden szombaton itthon van az anyjánál, hisz elkel a segítség, a férfikéz a ház körül... Attól sem kell tartania, hogy az ünnepeken magára hagyják:
– Amióta a férjem meghalt, a fiaméknál, Komáromban töltöm a szentestét, aztán elvisznek a lányomhoz, Szilasra, s jóformán csak az új évben kerülök haza. Húsvétkor viszont nem megyek sehova, itthon vagyok, cifra tojást festek, sonkát főzök, szendvicseket készítek, süteményt sütök, és várom a locsolókat: az unokákat, a fiamat, a vejemet, a jó ismerősöket… – mondja ezzel kapcsolatban.

A hétköznapokon sem magányos: jönnek a barátnők, a nyugdíjasok a klubból vagy az énekkarból, merthogy Jolánka annak is az egyik legrégebbi tagja.
– Több mint nyolc éve született az ötlet, hogy klubot kellene alapítani a nyugdíjasok számára, s mióta megalakult, azóta én vezetem. Talán azért esett rám a választás, mert korábban én voltam a nőszövetség vezetője is a faluban. Azóta is minden szerdán találkozunk: kávézgatunk, kézimunka-leírásokat, sütemény-, pogácsa- és más recepteket cserélünk, s ha aztán megsütjük, kóstolót viszünk belőle a legközelebbi összejövetelre. Megemlékezünk szerény ünnepség keretében egymás születés- és névnapjáról, és ahogy már mondtam, mindig kerül valami otthoni az asztalokra: egy kis borocska, édes vagy sós rágcsálnivaló, s elárulom, hogy a Vasárnap receptjei közül is nem egyet elkészítettünk már – a mai napig nagy sikere van pl. a Vasárnaptól tanult túrós aprópogácsának. Én magam is küldtem már néhányszor receptet a lapnak, az egyik receptemet köténnyel jutalmazták, most is az van rajtam…

Jolánka azt is elmondja, hogy a klubhelyiséggel a nyugdíjasoknak nincs semmi gondjuk, a község bocsátotta rendelkezésükre, s néha a polgármester, Bartal András mérnök is betoppan közéjük – mint újévkor is tette, amikor pezsgőt bontott a tiszteletükre. Gyakori vendég náluk a művelődési ház vezetője, Domonkos Zsuzsika is, akitől sokszor kapnak tippeket, ötleteket működésükhöz. A lakszakállasi nyugdíjasok jártak már a párkányi fürdőben, a visegrádi lovasnapokon, a móri borfesztiválon, a békéscsabai kolbászfeszten, de voltak már Badacsonytomajban, Ópusztaszeren, s minden évben ellátogatnak Bükfürdőre is.

A gazdasszony beszéd közben sem pihen, immár az asztal és a tűzhely között serénykedik, az asztalról egy fordulattal a forró olajba ejti a tésztát, igazgatja, megfordítja, s tálra rakja a hibátlan szalagos fánkokat. Meséje fonalát sem szakítja meg:
– A falu rendezvényeire is gyakran sütünk-főzünk. Ha látta volna, hogy a gyerekek nyári napközis táborában milyen sikere volt a krumplis pogácsánknak: amint kisült egy tepsivel, máris széthordták, elmajszolták. Aztán meg halászlét, bográcsgulyást is főztünk, lángost, lekváros és diós buktát, palacsintát sütöttünk. Volt úgy, hogy karácsonyra házi kalácsot, farsangkor siskát, forgácsfánkot vittünk pl. az óvodásoknak, amikor meg a kultúrház épült, a munkásokat leptük meg egy kis ünnepi finomsággal. Egyszer az egyik vásárra 40 rúdnyi rétest nyújtottunk – árusítani akartuk, a végén meg elkínálgattuk, s elfogyott.

Az asztalról közben eltűnik a nyújtódeszka, a siska, vagyis a szalagos fánk meg csinos tálban középre kerül, mellette csodás barackíz illatozik egy kistányéron – nem lehet megállni, hogy az ember meg ne kóstolja. Csak egyet, aztán még egyet, s bizony nagy önuralomra van szükség ahhoz, hogy ne lépjem át az illendőség határát. Azt is megtudom, hogy ha jövő héten jönnék, vendéglátóm talán már böjti étellel, kőtéssel kínálna: tiszta búzát csíráztat, ledarálja, liszttel keveri, és megsüti a sütőben… Éppen, ahogy dédanyáink csinálták.
– A hagyományoshoz is ragaszkodom, de emellett minden új receptet, ami megtetszik, kipróbálok – mondja Jolánka. – Pedig nem kellene, mert hát »szép darab« vagyok, de akkor mit vinnék a klubba, miről beszélgetnénk? A Vasárnap receptjeit is midig kíváncsian várjuk. Sütéssel-főzéssel gyorsabban, szebben telik az idő...