Ördögi körben

A minap egy „régi ismerős” látogatott meg a rendelőmben. Több mint egy évtizedes kóválygás után döntött úgy, hogy ismét felkeres. Tíz éven keresztül járta a különféle klinikákat, kórházakat, próbálgatta a bevált régi és a vadonatúj gyógyszer-különlegességeket. És hallgatta az ismert professzorok s az egyszerű „mezei” pszichiáterek tanácsait. De eközben a kínjai alig enyhültek.
„Tudja, aki egyszer belezuhant a fekete lyukba, annak már nincs esélye a normális életre” – közli egy legyintéssel. Másik kezével az epehólyagtájékát masszírozza. – Az utóbbi években még az a fránya epehólyagom is rendetlenkedik” – mondja lassú, színtelen hangon. Ellustultam, és úgy fáj a testem, mintha tüzes vassal nyomkodnák.
Winston Churchill fekete kutyának nevezte azt a kórságos állapotot, amit a hivatalos terminológia depressziónak titulál. Naplójában részletesen leírta azokat a szörnyű testi tüneteket, melyeket a fekete kutya marásai nyomán érzett. Azért hangsúlyozom a testi tüneteket, mert világossá akarom tenni, hogy a depressziónak nevezett nyavalya nemcsak az ember lelkét sanyargatja, hanem a testét is. Sőt, sok esetben
a depressziós páciensnek nincsenek is „lelki” tünetei. „Csupán” a hasa puffad fel, a belei feszülnek, székrekedés kínozza, eperohamtól szenved, mellkasi fájdalmai vannak, szívdobogás gyötri, fullad, izzad, kipirul vagy épp elsápad az arca. A hátgerince megmerevedik, minden ízülete fáj, kínzó görcsöket érez a fejében, a vádlijában, a hát- és nyakizmaiban.
Minden háziorvos irtózik az ilyen tüneteket produkáló pácienstől, mert a betegnek hiába nézi meg a torkát, hiába hallgatja a tüdejét és a szívverését. Minden vizsgálat normális értéket mutat. Merthogy az esetek nagy részében depresszióról van szó. Atipikus, vagyis elsősorban testi tünetekkel jelentkező depresszióról.
Bár ha utánagondolunk, ezek a tünetek egyáltalán nem atipikusak. Hiszen a jó öreg Hippokratész a négy emberi alaptípus jellemzésében is a testi tüneteket emelte ki. Szangvinikus, flegmatikus, kolerikus és melankolikus embert különböztet meg, s a két utolsó típusnál nemcsak a testi tüneteket írja le, hanem a problémák fő okozójaként kimondottan az epét (epehólyagot) jelöli meg. A nyugtalan, lobbanékony emberről azt állítja, hogy intenzív epeömlése miatt olyan, amilyen, a mélabús emberről meg azt, hogy sűrű, fekete epéje (melan kholé = fekete epe) okozza a hangulati panaszokat.
Tételezzük fel, hogy ezek az ókori görögök tudtak pár fontos dolgot a világról és az emberről. Lehet, hogy az a kis fityfiritty, amit epehólyagnak nevezünk, és amit a sebészek oly nagy előszeretettel nyisszantanak ki, sokkal fontosabb szerepet játszik a lelki folyamatok alakulásában, mint gondoljuk. Mégis alig ismerek olyan kollégát, aki a depresszió kezelésekor az epehólyagra is odafigyelt volna. Vagyis annak a megelőzésére, hogy a víznél csak alig valamivel sűrűbb epesavból ne váljon a szurokhoz hasonló, sűrű, fekete massza. A depressziós betegnek fáj minden porcikája, s ezért nincs kedve (és akarata/ereje) megmozdulni. Sokszor egész nap csak ül összekuporodva egy fotelban, és bámulja a nagy semmit. A mozdulatlanságtól viszont még jobban lelassul a keringése, és egyebeken kívül a hasi szervek vérellátása is romlik. Epehólyagja sem mozdul meg, és így a benne felgyülemlett epesav is egyre sűrűbb és sötétebb színű lesz. Fekete epéjűvé, melankolikussá válik, ennek hatására még intenzívebben éli át a fájdalmakat,
s emiatt már szinte meg sem mozdul. Ezt az állapotot nevezik ördögi körnek (circulus vitiosus).
Erősen megszorítom rég nem látott betegem kezét, és azt mondom neki: „Holnap reggeltől megkezdjük az antidepresszív gimnasztikát.” Látszik az arcán, hogy fogalma sincs, miről beszélek, ezért elmagyarázom neki a dolog lényegét. Mivel úgyis a többi családtag előtt ébred, használja ki a szabad fürdőszoba nyújtotta lehetőségeket: minden reggel legalább húsz perc méhen belüli mozgás. Vagyis engedje tele a kádat meleg vízzel, és húsz-huszonöt percig úgy lubickoljon, rugdalózzon, tekeregjen a kellemes hőfokú vízben, ahogyan egykor az édesanyja hasában tette. A lényeg az, hogy fokozatosan felgyorsuljon a vérkeringése. Az intrauterin fürdés után jöhet az „epemozgató” reggeli (tojás, szalonna), majd valami kellemes zenére tizenöt-húsz percig táncoljon! Igen, keringőzzön, polkázzon vagy tviszteljen. Akár egyedül is! A lényeg a hajladozás, a törzs döntögetése, azaz a keringés megindítása a végtagokban és magában a hasüregben is. Nagyon fontos a rendszeres reggeli székelés. (Kétfajta ember van – mondta egykori professzorom –: az egyiknek reggel van széklete, a másiknak meg összevissza.) Napközben is használjon ki minden lehetőséget a hasüreg megmozdítására (cipő többszöri befűzése, papírfecnik szedegetése stb.) És a kora este elfogyasztott vacsora után kb. egy-másfél órával jöhet a nap fénypontja, az intenzív, esti epemozgató torna. Hasgyakorlatok, törzsdöntések, guggolások, magas lábemelés, gyertya- és/vagy fejenállás stb. A lényeg az, hogy a hasüreg minél több mechanikus ingert kapjon, hogy fokozódjon a bélmozgás és az epeműködés.
Tudom, hogy a betegek nagy része a pokolba kíván e sorok elolvasása után. Csárdásra és tvisztelésre biztatom őket, holott többségük mozdulni sem bír a szörnyű kínoktól. Mégis arra kérem őket, hogy próbálják meg a dolgot. Mert az igazi pokolba vezető út bizony fekete epével van kiszurkozva.