Charles Dickens különös szerelmei

A képmutató, álszent viktoriánus korszakban még nem léteztek a hírességek magánéletére szakosodott pletykalapok, Dickens házasságának csődjéről mégis a sajtóból szerzett tudomást a nyilvánosság. Az ügyet nem a szenzációra éhes zsurnaliszták, hanem ő maga teregette ki.

Dickensnek nemcsak a házassága, a szerelmei is különösek voltak. Nem csoda, hisz ő maga is különös volt: hiperaktív, hiperszenzibilis, lázadó. Nem véletlenül mondta róla G. B. Shaw, hogy regényei lázítóbbak Marx Tőkéjénél. Az emberek falták ezeket az újságokban megjelentetett folytatásos regényeket, a haldoklók azért imádkoztak, hogy még megérjék a következő folytatást, amelyet Marx ugyanolyan türelmetlenül várt, mint Viktória királynő. A New York-i kikötőben hetente tömegek várták a brit partokról érkező hajókat csak azért, hogy megtudják az angol utasoktól, akik néhány folytatással mindig előbbre voltak náluk, hogyan alakult kedvenc hősük sorsa.
Dickens egész életét beleírta a regényeibe. Az összesbe, nem csak a David Copperfieldbe, noha elsősorban ezt a figurát tekintik alteregójának. Tény, hogy rajta keresztül árul el a legtöbbet magáról és családjáról. Az édesanyjához fűződő ambivalens kapcsolatáról például, akinek a regény elején, miután földöntúlian jónak és szépnek írja le, sürgősen meg kell halnia, hogy ne hibáztathassa az olvasó, amiért passzívan tűri második férje kegyetlenkedését első házasságából származó gyermekével, Daviddel. Ugyanezért kellett meghalnia az apának is, hogy szerepét Murdstone, a gonosz mostohaapa vehesse át. A valóságban Dickens szülei szép kort értek meg, és vidáman éltek, túlságosan is vidáman ahhoz képest, hogy könnyelműségük az adósok börtönébe juttatta a családot. Mindketten kapva kaptak egy rokon ajánlatán, hogy a kilencéves Charles ahelyett, hogy iskolába járna, egy cipőkenőcsgyárban robotoljon hajnaltól késő estig. Ezt élete végéig nem tudta nekik megbocsátani, különösen az anyjának nem, aki még akkor is dolgozni akarta küldeni, amikor az apa már rádöbbent, hogy legidősebb fia tanulás nélkül sosem szabadulhat ki a nyomorból.
A jókor jött nagymamai örökség mindent megoldott, Charles ismét tanulhatott. Az iskola elvégzése után ügyvédi irodákban hivatalnokoskodott. Egyik kollégája vezette be Beadnell bankár házába, ahol szívesen látták a jó megjelenésű, sziporkázóan szellemes fiatalembert. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy beleszeretett a három Beadnell lány legkisebbikébe.

Mary 1
A szép Mary egy évvel idősebb volt nála, de öttel nézett ki fiatalabbnak, apró volt, légiesen karcsú, szőke, menynyeien kék szemű. Szépen énekelt, elbűvölően tudott mosolyogni, s ez leghétköznapibb mondatainak is különös bájt adott. A szülők informálódtak Dickens családjáról, és miután mindent megtudtak róla, beleértve a nagypapa egykori sikkasztását és eltűnését is, lekezelő, elutasító viselkedésükkel igyekeztek távol tartani őt a háztól, de ez nem egészen sikerült. Ha nem mehetett személyesen, titokban küldött levelekkel ostromolta szerelmét. A szülők rájöttek, és sürgősen Párizsba küldték Maryt.
Dickens számára ez a szerelem hajtómotorrá vált, ez ösztökélte, hogy kiváljon a tömegből, híres és gazdag legyen, méltó Maryhez. Regényeinek minden bájos lányalakja Mary vonásait viselte, az ő hangját, mozdulatait, lényét idézte. De egyelőre még nem írt regényeket, csak parlamenti tudósításokat a lapokba, no meg kitűnő karcolatokat. Beadnelléket ez sem hatotta meg. A Párizsból visszatért Mary visszakérte a leveleit, ami egyet jelentett a szakítással. Dickens rettenetesen szenvedett, önérzete is súlyos sebet kapott. Ekkor lett bejáratos George Hogarth főszerkesztő otthonába, ahol tíz csinos lány volt. Dickens a kissé pufók, lusta mozgású, de szellemes Kate-et választotta, és alig pár hónapi ismeretség után, 1836-ban feleségül vette. Részéről ez valószínűleg nem volt szerelmi házasság, hanem menekülés Mary kínzó emléke elől.

Mary 2
Közben óriási sikert aratott A Pickwick Klubbal. A honorárium lehetővé tette, hogy kényelmes lakásba költözhessen feleségével és annak húgával, a tizenhét éves Maryvel. Egy este hármasban tértek haza a színházból, vidám hangulatban. Mary még a szobájába menet is hangosan nevetett. Kis idő múlva Dickens furcsa, fojtott kiáltásra riadt fel. Berohant sógornője szobájába, ahol a lány levegő után kapkodva fuldokolt. Dickens kinyitotta az ablakot, majd karjába kapta a vergődő lányt, aki nemsokára meghalt. „Köszönöm az Istennek, hogy az én karjaimban halt meg, és utolsó elsuttogott szavai nekem szóltak” – írta egyik barátjának. Mary még élt, amikor sógora lehúzta ujjáról a gyűrűjét, és a saját kisujjára vonta fel. „Tedd a gyűrűm az ujjadra!” – ezek lehettek a lány utolsó szavai. Dickens soha nem vált meg ettől a gyűrűtől. Mary emlékétől sem. Élete végéig rajongással beszélt róla, meggyőződése volt, hogy az elhunyt őrködik felette, és segíti őt. Többször voltak látomásnak beillő álmai, amelyekben Mary jelent meg előtte.

Georgina
Dickens képzeletében Mary angyali lénnyé vált, valóságos kultuszt csinált emlékéből. Kate nem vehette fel vele a versenyt, Mary volt a földöntúli tökély. De nem féltékenykedett rá. Georginára sem, másik húgára, aki Mary helyére jött, és szépségével, ügyességével elbűvölte sógorát. Soha nem ment férjhez, ő lett a ház úrnője, mindent ő intézett, szervezett a Dickens hírnevével és jövedelmével együtt növekvő háztartásban. Sógora „az én kis gazdasszonykám”-nak hívta, de titkárnői teendőket is ellátott. A gyerekek nevelése is jórészt rá hárult, mert Kate szinte állandóan várandós volt. Tíz gyermeket szült, több vetélése volt. Dickens nagyon szerette a gyerekeket, de a túl bő gyermekáldásnak nem örült, a feleségét hibáztatta érte. Kate gyakran betegeskedett, depressziói voltak, nagyon meghízott, szépsége gyorsan elhervadt. Híres férjét sok szép nő környékezte meg, különösen külföldi útjaikon. Kate ilyenkor megadóan tűrte sorsát, csak akkor igyekezett közbelépni, amikor már túlságosan feltűnő volt a dolog. Mint az angol születésű, de férje révén svájcivá lett de la Rue asszony esetében, akinek különös rohamait Dickens hipnózissal és magnetizmussal gyógyítgatta hosszú órákon át, gyakran éjjel is.

Az elégtétel
Dickensné tudott férje első szerelméről, és azt is tudta, mennyire hasonlítanak rá hősnői, még oly sok év után is. Szegény Kate-nek megadatott az az elégtétel, hogy láthatta férje imádottjának bukását. Több mint húsz év után Winterné, Mary Beadnell levelet írt híres íróvá lett egykori udvarlójának. Dickens azonnal válaszolt, és találkozót beszélt meg vele. Saját bevallása szerint ez volt élete legnagyobb csalódása. Egy világ omlott benne össze, amikor meglátta a formátlan hájpacnivá dagadt, édeskésen gügyögő, affektáló asszonyt, akiről kiderült, hogy buta is. Mary többször ellátogatott Dickensékhez, de a családfőt soha nem találta otthon, mert mindig megszökött előle.

A botrány
Dickens zseniális színész volt, gyakran szerepelt jótékony célú előadásokon, alakításainak többször tapsolt lelkesen Viktória királynő is. Egy ilyen előadás-sorozaton ismerkedett meg a tizennyolc éves színésznővel, Ellen Lawless Ternannal, és őrülten beleszeretett. Egy arany karkötőt csináltatott neki, és elküldette a címére, de az ismerős ékszerész tévedésből Dickensnének küldte el. Kate-ból lávaként ömlött ki az évekig elfojtott féltékenység. Dickens halálosan megsértődött, hogy „azt a szűzi lányt, aki olyan, mint a liliom” sértegetni merte. Elköltözött hazulról, a már felnőtt gyerekek békítési kísérleteire nem reagált. Kate az anyjához költözött, erre Dickens barátai minden könyörgése ellenére saját lapjában nyilatkozatott tett közzé, amelyet átvett az amerikai sajtó is. Ebben kinyilvánította, hogy nem tud többé a feleségével élni, és a történtekért Kate-re hárította a felelősséget.

A nem szerető szerető
Ellen valóban olyan volt, mint a liliom, mert idegenkedett a kopaszodó, gyakran sántító, 46 éves férfitól. Dickens pénzzel támogatta, s ezzel lekötelezte Ellen özvegy anyját és két nővérét, az egyiket Itáliában taníttatta. Rendszeresen látogatta a családot, de Ellentől a kötelező udvariasságon kívül mást nem kapott. Vagy hat évet kellett várnia, amíg a lány a szeretője lett – igazi szerelem nélkül. Gyűlöletesen megalázónak tartotta a bujkálást, a Dickens által nyilvánosan nem vállalt kapcsolatot, amelyből gyermek is született, de csecsemőkorban meghalt. Dickens végrendeletében mindössze ezer fontot hagyott a lányra kilencvenháromezer fontos vagyonából. Ellen hat évvel az író halála után, 1876-ban férjhez ment egy iskolaigazgatóhoz, két gyermeke született. 1914-ben halt meg, egyetlen apró tárgyat, egyetlen levelet sem találtak a hagyatékában Dickenstől, mintha az emlékét is ki akarta volna törölni az életéből.