London, te drága…

Guinnest inni idehaza is lehet, és nincs talán kocsma, melynek kínálatában ne szerepelne gin vagy whiskey. Csak hát más íze van az italnak, ha az ember egy londoni pub asztalánál issza a lágy, krémes habjáról nevezetes nedűt.

Amióta megszületett a kisunokám, szűkebb családom maradék két tagja kissé mellékvágányra került. Párom és egyetemista lányom mégsem kifogásolja, hogy hetente két-három napot a lányoméknál időzöm. Mindezek ellenére lelkiismeret-furdalás gyötör, ezért nyáron elhatároztam, hogy még karácsony előtt – kettesben a fiatalabb csemetémmel – elutazunk valahová. A választás Londonra esett.
A világhálón egy fapados társaságnál megrendeltük a repülőjegyeket – nem egészen ötezer-hétszáz koronáért – és a szállást. Noha az utazás reggelén, november 8-án kissé idegeskedtem, vajon biztosan rajta leszünk-e az utaslistán, minden a legnagyobb rendben volt. A vámvizsgálat is percek alatt zajlott le, s nem volt ez másképp a londoni Stansted repülőtéren sem. Az odahaza áttanulmányozott útikönyvből tudtuk, vonattal kell megközelíteni azt a metróállomást, ahonnan a legegyszerűbben juthatunk a szálláshelyre. Az első meglepetés a pénztárnál ért: kettőnk jegye ötven fontba került. A retúrjegyre járó tízfontos kedvezmény után! Az illatos, kényelmes szerelvényben negyvenöt perc alatt tettük meg a százhúsz kilométeres távolságot, majd a Liverpool állomáson átszálltunk a metróra. Napijegyet vettünk, fejenként majd öt fontért. A King’s Cross közelében lévő, fiatalok számára létesült hostelben korom ellenére barátságosan fogadtak. Miután bőröndünket bezártuk a szekrénybe, útikönyvvel a zsebünkben London felfedezésére indultunk.
Trafalgar, Westminster, Covent Garden, Whitehall, Downing Street, Parlament, Big Ben, London Eye és a Szent Pál-katedrális volt a délutáni menü. London kegyeibe fogadott, hétágra sütött a novemberi nap. Nem zavart bennünket, hogy a kormányfői hivatal előtti hagyományos őrségváltás, ki tudja, mi okból, lovak nélkül zajlott, vagy hogy a Big Ben környékén nem volt egyszerű közlekedni a feltúrt utakon, mi elégedetten sodródtunk a sokarcú, sokszínű, soknyelvű tömeggel…
Elhatároztuk, hogy a hosszú napot egy hagyományos londoni pubban fejezzük be… Azt tudtuk, hogy csak olyanba szabad betérni, ahol nagy a tömeg, de a kívülről nekünk tetsző kocsmák egyikébe sem fértünk be. Kissé lehangolódva baktattunk szálláshelyünk felé, amikor feltűnt a The Skinners Arms – A csontváz keze nevű pub. „Ha törik, ha szakad, akár úgy, mint oly sokan, állva, de sört iszunk” – néztünk egymásra. Keresztülverekedtük magunkat a belső helyiségbe, találtunk egy kétszemélyes asztalt. Leroskadtunk, és vártuk a pincért. De nem jött, a lányom ment a csapos után. Megtudta, hogy ez a dolgok rendje. A két sörért hét fontot fizettünk.
Másnapra is zsúfolt programot terveztünk be magunknak, a kötelező dupla fekete – három font – elfogyasztása és a napi metrójegy beszerzése után a Buckingham-palotához mentünk. A metróból özönlő tömeg mutatta az irányt. Magát az őrségváltást csak azok láthatták, kizárólag a kerítésen keresztül, akik már kora reggel a helyszínre értek. Mi csak a piros köpenyes, medvebőr kucsmás katonák, majd a lovas gárda érkezését láttuk, azt is távolból. Mégsem keseredtünk el, a soknyelvű kavalkádban nagyon jól éreztük magunkat. A térzene nem nagyon érdekelt bennünket, annál inkább az Oxford Street, a világ egyik legismertebb bevásárlóutcája, a neonreklámjairól híres Piccadilly, a kínai negyed és a Soho, amely a hét minden napjának mind a huszonnégy órájában él, ezért nemcsak éjszaka érdemes végigjárni a kis utcák hálózatából álló, éttermekkel, pubokkal, kisebb boltokkal, színházakkal és mozikkal teli városrészt. Itt senki nem rökönyödik meg azon, ha egy lila hajú vagy félmeztelen, de csizmás srác a másiknak a karjaiba omlik, vagy egymást átölelve vár ebédjére két lány. Igaz, az olasz vendéglős velük nem volt olyan kedvesen közlékeny, mint velünk, de mert tetszett neki a magyar szó, a spenótos, diómártással megbolondított raviolihoz jutalmul vörösbort hozott.
A délutáni kávénkat már az Oxford Circus forgatagában élveztük, a Nero Cafféban csak 2.60 fontot fizettünk, a lányom epres sütije viszont majd három fontba került. Persze az üzleteket sem hagytuk ki. A szebbnél szebb boltok kínálatában csak gyönyörködhettünk, pénzünkből vásárlásra nemigen futotta. Igaz, a lányom a Mark&Spencer boltban nem tudott ellenállni egy tizenöt fontos trikónak, és egy ötfontos akciós halványkék sálnak, én viszont a H&M áruházban beleszerettem egy micimackós pizsamába és meleg zokniba, s nyomban elképzeltem benne kis unokámat… A Harrod’s áruházat sem hagyhattuk ki, főleg egyiptomi részlegét, melynek alagsorában, fehér virágözön közepette található Diana és Dodi emlékműve, borospoharastul, eljegyzési gyűrűstül… Nem sikerül kiderítenünk, ki mindenki vásárol a Harrod’sban, hiszen a márkás cuccokért temérdek pénzt kértek. Az elárusítónők kissé unottan álldogáltak a helyükön, sejtették, mi nem vásárlási szándékkal érkeztünk. Jó volt viszont tapasztalni, hogy a londoni kirakatok csak finoman jelezték karácsony közeledtét, néhány csillogó gömb, girland, egyszínű égő elegendő dísznek bizonyult. De amint beesteledett, London fényárban úszott, az utcák két oldalát neonfények ívelték át, alagutat képezve.
Vacsorázni a London Pubba tértünk, nem hagyhattuk ki a hagyományos fish&chips-et. A fehér húsú hal után jólesett a habzó sör, természetesen ismét a „mi” kocsmánkban.
A következő napunk a Hyde Park megtekintésével indult, s bár azt terveztük, hogy a sok kocogón kívül rábukkanunk egy preszszóra, tévedtünk. A szónokok is otthon maradtak, hisz délelőtt nincs, aki figyelne mondandójukra. Amikor már több mint két órát tartott a gyalogtúra, megmakacsoltam magam, és közöltem a lányommal, ha azonnal nem ihatom meg a reggeli feketémet, nem is megyek sehová. Diana kensingtoni palotájába sem. Szerencsére találtunk egy zsúfolásig megtelt Caffe Nero kávézót.
Nem tudom, szégyen-e vagy sem, de Diana palotáját csak kívülről néztük meg. Nem csupán időhiány, hanem a borsos belépő – személyenként tizenkét font – miatt is. Inkább elmentünk a Towerbe, végigsétáltunk a hídon, s amikor már végképp nem éreztük a lábunkat, a legközelebbi gyorsétteremben ettünk – de főleg pihentünk egy keveset.
Péntek délután lévén a belvárosban csak úgy hömpölygött a tömeg. A már ismert helyeken bóklásztunk, majd kihasználva a napijegyet, metróra szálltunk, és ismét a Sohóban kötöttünk ki. Más volt, mint nappal, csillogtak-villogtak a kirakatok, zenefoszlányok szűrődtek ki a bárokból. Este nem fértünk be a kocsmánkba, s bármenynyire sajnáltuk, hogy nem búcsúzhatunk el a kedves tulajdonosoktól, félórányi várakozás után új pubot fedeztünk fel magunknak.
Szombaton aki mozdulni bír, London híres régiségpiacát, Portobellót keresi fel. A fő tömegközlekedési eszköz, a metró egyik vonalát javítás miatt leállították, emeletes buszok szállították a kissé ideges utasokat. A húszperces távot majd egy óra alatt tettük meg, s nagyon figyelnünk kellett az idő múlását, nehogy a kellemes nézelődés közben kifussunk az időből. A vonat indulása előtt kényelmesen megebédeltünk, s nemcsak a Caffe Neróba, hanem a másik kedvencben, a Starbucks kávézóban is ittunk egy-egy búcsúfeketét. A repülőtéren átvettük a felszállásra jogosító belépőket, majd a vámvizsgálat következett. Öt perc nem sok, de annyit tartott a „szigorú” ellenőrzés. Igaz, utána röntgenezés miatt le kellett húzni a cipőnket, de ez is gyorsan ment. Mivel a fapados járaton drága pénzen lehet csak inni, enni, bespájzoltunk az útra.
Amikor gépünk egy kört tett a város felett, a lányommal egyszerre kezdtük dúdolni a Bye bye London című dalt. A spanyol utaskísérő kedves mosollyal díjazta teljesítményünket… Amikor a nem egészen másfél órás repülés után felvillantak Pozsony fényei, kislányom hozzám bújt, és egy puszi kíséretében a fülembe súgta: „Anyuci, máskor is lehet lelkiismeret-furdalásod…”