A kedves keleten

Az egykori Zemplén megyei Varannóról az ország délkeleti csücske, az Ung-vidék határtelepülései felé folytattuk honismereti vándorlásunkat. Bár ez a terület – a Szepességgel és Sárossal szemben – alföldi jellegű, helyenként egy-egy domb itt is előfordul, a Kisalföldtől eltérően, ahol tényleg nincs jelentősebb kiemelkedés.
Varannóról Abarán (Oborín) keresztül jutottunk Nagykaposra, útközben egy röpke pillantást vetve a vajáni (Vojany) hőerőműre. A városban a református templom előtt parkoltunk le. Az ott álldogálóktól tudakozódtunk, hogy merre találjuk a nagykaposi születésű Erdélyi Jánosnak, a népköltészeti alkotások lelkes gyűjtőjének szobrát és emléktábláját. Az előbbi az iskola parkjában áll, az utóbbi a templom hátsó falán látható. Egy fiatalember a templom előtt levő Szent István-szoborra is felhívta figyelmünket, majd eligazított bennünket Dobó Istvánéhoz.
Közben kicsit módosítottam eredeti útitervünkön: Nagykaposon úgy döntöttem, hogy elmegyünk Dobóruszkára (Ruská) és Nagyszelmencre (Veľké Slemence). A tiszteletes úr kedvesen útba igazított bennünket. (Egész körutunk során talán ezen a vidéken voltak a legkedvesebbek az emberek.)
Az előbbi községben született Dobó István, s itt is temették el. Továbbá itt élt Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényének hőse, gróf Buttler János, aki válóperének sikere végett az egri hős szarkofágját odaajándékozta az egri érseknek. (A kőkoporsó másolatát később megkapta a falu.) A templomban egy helyi úr volt az idegenvezetőnk. Részletesen ismertette a jelenleg is tartó ásatásokat, melyek során a kriptát kutatják át. A templom kéthajós, 1500 táján épült, belső díszítése igen gazdag. A sírköveket úgy mentették meg a pusztulástól, hogy oltárrá alakították őket. Dobó István latin nyelvű sírfelirata magyar fordításban: „Itt fedi sírja Dobó Istvánt, ki az egri falaktól / Visszaveré hajdan sok ezernyi hadát a töröknek / S ellenségei felett ülvén kitűnő diadalmat / Véle Magyarhon végveszedelmét messze elűzte.” Kastélya egykor Dobóruszkán állt; sajnos, mára nyomok sem nagyon maradtak utána.
Kalauzunk javaslatára Nagyszelmencen első utunk egy kedves családhoz vezetett, akiknél otthagyhattuk motorkerékpárunkat, mielőtt átnéztünk az ukrajnai Kisszelmencre. Vendéglátónk beszámolt az elmúlt ötven évben a görög katolikusok és pravoszlávok között lefolyt vitákról, de a családjáról is mesélt. Megtudtuk például, hogy a néni két testvére Kisszelmencen él, és talán még a temetésére sem jöhetnek majd el.
Nagy- és Kisszelmenc szinte teljesen egybeépült. A két község 2003 októberében egy félbeszakított székely kaput állíttatott a határ két oldalára, elszakítottságukat jelképezve. Polgármestereik az Európai Parlament és az amerikai kongresszus előtt végül kiharcolták, hogy 2005 karácsonya előtt határátkelőt létesítsenek itt. A helyzet ennek ellenére, sajnos, nem sokat javult. Az ukrán oldalról szinte lehetetlen átjutni: csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak a határátlépést, ugyanis meghatározott pénzösszeg és vízum szükséges hozzá.
Némileg megdöbbenve tapasztaltuk, hogy az egész procedúra a szovjet időket idézte. A nagy karimájú kalapot viselő ukrán határőrök mérhetetlen hatalmuk szülte dölyfös magatartása, a hosszú sorban állás, hivatalos nyomtatványok kitöltése, gyanús méregetés tovább növelték meglepettségünket. Miután szerencsésen átvergődtünk a határon, megálltunk az első kisszelmenci boltnál, ugyanis barátom a sok várakozástól és hercehurcától megszomjazott.
Noha az üzlet előtt magyar táblák fogadtak bennünket, az eladó hölgy csak szlovákul beszélt, egy másik boltban pedig csak ukránul válaszoltak. Kicsit meglepődtem, mert úgy tudtam, hogy Kisszelmenc magyar község. Végigmentünk a főutcán, lefényképeztük a templomot, majd két helybeli bácsit szólítottam meg. Magyarul köszöntek vissza – ennek nagyon megörültem. Kissé megsértődtek megjegyzésemen, hogy végre magyar szót is lehet hallani: felvilágosítottak, hogy pont azt a két üzletet fogtuk ki, amelyben nem beszélnek magyarul. Hamarosan elbúcsúztunk, és elindultunk visszafelé. A határon – miután látták, hogy csak egy megkezdett üdítőt és a fényképezőgépünket visszük vissza – gyorsabban mentek a dolgok. Bár szintén feltettek pár kérdést, egykettőre átjutottunk.
Nagyszelmencen visszamentünk a motorkerékpárunkért, hogy tovább folytathassuk barangolásunkat. Az idő dél felé járt, s mivel szívélyes vendéglátóink szerint egy vándor sem indulhat útnak étlen, ragaszkodtak hozzá, hogy náluk ebédeljünk. Udvariatlanság lett volna visszautasítani; a plébános úr is ott vendégeskedett. Háromfogásos – tyúk- és disznóhúsból készült – ebédet tálaltak a vasárnapi asztalra. A főétel knédli volt hússal és párolt káposztával – budapesti barátom így megkóstolhatta ezt a számára addig ismeretlen és különleges cseh ételt. Ebéd után még jót beszélgettünk. Sok tanulsággal járhat egy-egy ilyen társalgás, sok megtudható a másik emberről és arról a kultúráról, melybe beleszületett. Meglepő volt számunkra az ország keleti végében élő emberek e szívélyessége. Nálunk szinte elképzelhetetlen, hogy valaki két vadidegent az utcáról behívjon ebédelni. Meghatódva és megköszönve a kedves fogadtatást motorra pattantunk, hogy folytassuk utunkat Kassa felé.