ÍIzletes festmények

Beleharapni, belenyalni, megkóstolni – ilyen vágyak ébrednek az emberben, amikor Hús Zoltán festményeit, elevennek tűnő gyümölcseit, sajttal, mézzel, dióval, sonkával, tojással és más földi jókkal megkomponált képeit nézegeti. Szemnek s szájnak ingere, mit ő kínál, tökéletes illúzió, vizuális élmény, vászonra vitt gasztronómiai csoda. Konyhából a múzeumba, képtárból az étterembe csal minden alkotásával. A festészet mellett teológiai tanulmányokat is folytatott, 1980 és 1994 között New Yorkban és Hollywoodban élt, egyéni kiállításai is voltak ott. Budapesten többek között a Vigadóban, a Csók István, a Nádor, a Hayatt, a Kempinski Galériában láthatták képeit, amelyeken a klasszikust ülteti át a mába – de a saját világába.

endéleteit úgy festi meg, hogy azok tájképek is egyben, sőt filozofikusak is egy kicsit.
„Engem mindig az érdekel, mi van a tárgy mögött. Egy tárgynak ugyanis több jelentősége van, mint maga a látvány. A gyümölcsben például ott a sorsa is. Friss gyümölcs: fiatal élet. Ha kicsit idősebb, látszanak az ütődések, puhul a forma, kezd elernyedni. Az aszott gyümölcsben ott a megöregedett ember. A magnak kettős jelentése van. Az maga az élet, de a halált is jelzi. A mag szerepe kezdettől fogva foglalkoztat. Négy évig tanultam teológiát. Az lett az elhatározásom, hogy ha vallásos képeket festek, akkor ne olyan értelemben legyenek vallásosak, ahogy azt a művészettörténetből ismerjük. Hogy egy emberi arc vagy egy tárgy miképpen függ össze a teremtővel. Mert összefügg. Én a gyümölcsben a folyamatot látom, a teremtés folyamatát, a furcsa körforgást. A magból kinő egy növény, fa lesz belőle, virágzik, gyümölcsöt hoz, az újabb magot terem, és kezdődik minden elölről. A búzaszem is mag. A szem viszont maga az ember. A szemen keresztül lehet eljutni az ember lényegéhez. Abból látni, mennyire él, mennyire tiszta a lelke. Ha beteg az ember, a szemében látni a lázat. Vagy amikor meghal, hártya kerül rá. Kihal belőle a fény. A szem átjárja a képeimet. A mag izgalma áthatja az érdeklődésemet. A Szentírás elején is az áll: Isten megteremtette a füvet, a magot termő füvet. Az emberben is ott a mag. Különös, misztikus dolog ez. A nap is magot terem. Melege indítja meg a körforgást, ott van az évszakok erejében. Erejét a növényeken keresztül látjuk. Növekszik, csúcsra ér, hanyatlik, meghal. És újra! Elölről. Bármit festek – arcképet, tájképet, csendéletet, ez a gondolat ott van a képeimen. Én nem a társadalmi feszültségeket festem.”
Gyümölcscsendéleteivel Amerikában is nagy feltűnést keltett. Tíz évig élt New Yorkban, amikor kiment, 1980-ban megdöbbentette őt a nagy erővel pezsgő művészeti világ, de azonnal felmérte: neki ahhoz nincs sok köze.
„Láttam ugyanis a fonákját, hogy mindent a pénz mozgat. Ebbe nem tudtam és nem is akartam beszállni. Arra biztatták a művészeket, hogy mit fessenek, mi az, ami rögtön eladható. Felfuttatják, jól megfizetik az embert, ő meg elhiszi, hogy valami nagyot tett – közben csak kihasználták. Aztán otthagyják szerencsétlent, és nem tudja, mi történt. Ez nem tetszett. S még politikai háttere is volt a dolognak. Miért fessen egy afrikai vagy egy francia ugyanúgy, mint egy amerikai? Nekem ez nagyon furcsa volt. Nem tűnt természetesnek. Lelki válságot okozott. És akkor kezdtem el a régi mesterek felé fordulni. Hogy ők vajon hogyan csinálták. Kísérleteztem anélkül, hogy kiállítottam volna. Közben elmentem Belgiumba, és rátaláltam erre a hangra. New Yorkban minden mesterséges volt, nem belülről jött, külső tényezők határozták meg. Hiányzott a természet. Floridába költöztem a családommal. Ott láttuk, hol kel fel a nap, hol nyugszik le, víz volt, és levegő. Örök tavasz a kertben. Olyan gyümölcsök, hogy a nevüket sem tudtam. Meg papája, mangó, narancs, grépfrút, de többféle! Különleges pálmák, kókuszdiók. Kinéztem az ablakon, és minden ott volt karnyújtásnyira. Egyetlen veszély leselkedett rám: nehogy elmenjek a giccs felé, amire az amerikai festészetben bőven van példa. Erre figyelnem kellett.”
Elevenek, finom ízeket és illatokat rejtenek ezek a képek. Hatnak az emberre. Élménnyel szolgálnak. Felébresztik az ösztöneinket.
„Én nem a kertész szemével nézem a gyümölcsöt, hogy mennyire különleges fajta. Engem az izgat, hogy milyen a színe, a formája, van-e személyisége. A látványból olvasok, az tisztul le bennem, és annak alapján festek. Van egy nagyon erős hatás: beleharapni, megenni, de kell egy gondolati sík is: mi van e mögött? A színek feszültsége. A vörös, a mélyzöld, a narancssárga. Vagy miért jelennek meg a gyümölcs körül a darazsak? Ebből már lehet mitológiát gyártani. Egy túlérett mangó a romlás virága. Ezért a képemért életműdíjat kaptam Amerikában. Az elmúlás illata egy gyümölcsben. Ez ma is érdekel. Nem szeretek hideg szívvel festeni. Éreznem kell az izgalmat, amelyet a gyümölcs látványa kelt bennem. Télen nem festek sárgabarackot. Nyáron, amikor ott érik a kertben. Datolyát meg inkább a Közel-Keleten, nem itthon. Azt is a maga világában kell látnom. Egyszer Montenegróban voltam fügeérés idején. Azt nem lehetett kihagyni. Persze hogy megörökítettem.”
Minden így kerül a vásznára. Élményszerűen. A színorgia, a magok varázsa kell, hogy megfogja. Kisméretű képeket fest. Általában 15 x 20 centimétereseket. Egy zöldség-, egy gyümölcscsendélet ezt a formát kívánja. Nem tudok olyan gyümölcsöt említeni neki, amelyet még ne vitt volna vászonra. Megvolt már az egres, a ribizli is, a naspolya, a mazsola, az aszalt szilva, a kókusz, a papája, a gesztenye, a mandula, szinte minden. A zöldségek közül még a póréhagyma, a sütőtök és a padlizsán is. Igazi ízszimfónia egy-egy alkotása. Pedig saját bevallása szerint főzni egyáltalán nem tud. Nincs hozzá érzéke.
„Amikor Antwerpenben a holland mesterek képeit tanulmányoztam, elsősorban az érdekelt, hogy mit akartak ezekkel a remekül megfestett csendéletekkel. Kielégíteni a gazdag kereskedők nem túl finom ízlését, miközben elvakították őket azzal, hogy mit tudnak festeni? Szerintem nem csak ez van benne. Sokszor vallásos témának is tekinthetők ezek a képek, hiszen az elmúlásról szólnak. Befőtteket is festettem már. Mi van az üvegben? Ízének erejével az egykor volt élet. Természetesen más dolgok is érdekelnek, nemcsak a gyümölcsök és a zöldségek. Ebben a témában szeretnék is egy bizonyos határon belül maradni. Örülök, ha tetszik a munkám, de nem vállalok sorozatfestést. A valóságot akarom megörökíteni. Az igazsághoz szeretnék közelebb jutni. A festészet: gondolkodás.”