Primadonnák súlyfelesleggel

Peter Katona, a Covent Garden személyzeti igazgatója az elbocsátó szép üzenetet selyempapírba csomagolta: „Voigt csodálatos énekesnő – jelentette ki –, ám a kosztümök és az egész inszcenáció szempontjából nem lenne túl szerencsés, ha ebben a darabban játszana.” Pedig az énekesnőt éppen Richard Strauss Ariadné Naxosz szigetén című operájának címszerepére szerződtették mint napjaink egyik legjobb Strauss-interpretátorát. Igaz, hogy ennek már vagy öt éve, mert a kapós előadóművészeket pár évvel a produkció előtt foglalják le, nehogy más szerződtesse őket, de Deborah Voigt öt éve sem volt karcsúbb. Katona azzal érvel, hogy az új rendezésben Ariadnéként rengeteg lépcsőt kellene megmásznia. Azt már nem tette hozzá, hogy a duci díva a sok lépcsőzést aligha győzné szusszal, és ez a vokális teljesítményére is rányomná bélyegét. Arra sem tért ki, hogy mire a sok lépcső, amely a kevésbé testes énekeseknek is gondot okoz. Egy biztos: az ügynek még lesz folytatása. Már jelentkezett is Voigt ügyvédje, aki a bíróság előtt várhatóan más érveket is felsorakoztat, mint azt, amit a sajtónak nyilatkozott: „Deborah nem olyan rettenetesen kövér.”

Akit nem sorvasztott el a tüdőbaj
Még napjainkban is vannak, akik azt állítják: nem árt, ha a hangszalagokat némi zsírpárna védi, lám, a legendás Maria Callas hangja is akkor kezdett hanyatlani, amikor drasztikus kúrák árán lefogyott. Tény, hogy az énekesek közül a legmagasabb hangúak, a szopránok és a tenorok hajlamosak leginkább a hízásra, de míg a férfiaktól ezt nem veszik annyira zokon, a hölgyek esetében kevésbé elnézőek. Az operairodalom egyik emlékezetes nagy bukását is egy énekesnő túlsúlya okozta. 1853-ban Verdi Traviatájának ősbemutatója botrányba fulladt, s ennek okát ma is sokféleképpen magyarázzák, főleg a téma és a nem történelmi miliő szokatlanságával, a kurtizán színpadon való megjelentetésének és Verdi zenei újításainak elutasításával. Mindez persze közrejátszhatott, de öszszességükre a koronát egy komikus epizód tette fel, épp a darab csúcspontján, amikor a haldokló hősnőhöz visszatér várva várt szerelmese. Salvinit, a címszerepet alakító primadonnát (aki helyett Verdi egy másik énekesnőt akart, de azt kötötte korábbi szerződése) odatámogatták karszékéhez, hogy a nézőtérhez közelebb adja elő megrendítő végakaratát. A velencei La Fenice színház közönsége már előzőleg is tréfás megjegyzésekkel kommentálta Salvini asszony  tüdővész sorvasztotta betegre csöppet sem jellemző dús bájait, de amikor a karosszék hangos reccsenéssel összetört súlya alatt, és a primadonna elterült a földön, elszabadult a pokol, a tragédia hangos kacagással ért véget.
A sétáló hulla
Ugyancsak egy Verdi-operában, a Rigolettóban okoz gyakran problémát, ha a Gildát alakító művésznőnek teltkarcsúnál is teltebb a termete. Az alábbi eset jó néhány évtizede történt, és ugyanúgy a budapesti operaház anekdotakincsének részévé vált, mint a világhírű cseh Wagner-tenor, Karel Burian lemaradása Lohengrin hattyú vontatta csónakjáról. A Rigoletto utolsó felvonásában Sparafucilénak, a bérgyilkosnak a címszereplővel kötött előzetes megállapodása értelmében meg kell ölnie a vendégfogadójában álruhában iddogáló mantuai herceget, és zsákba kötött holttestét át kell adnia Rigolettónak, aki így akar bosszút állni a hercegen, amiért elcsábította a lányát, Gildát. A bérgyilkos húgának azonban megtetszik a jóképű férfi, ráveszi bátyját, hogy ne bántsa őt, ölje meg az első betévedő utast, annak holttestét adja át Rigolettónak. Gilda kihallgatja beszélgetésüket, és feláldozza magát a hercegért, akit még mindig szeret. Bezörget, és az ajtót nyitó Sparafucile leszúrja, majd egy zsákba teszi. És itt történt a baj. Arta Florescu, a Gildát alakító vendégénekesnő sehogy sem fért a zsákba. Sparafucile lihegve nyomkodta, gyömöszölte, végül már Maddalena is besegített – hiába. Közben a zene ment tovább, megjelent Rigoletto, és nem maradt más hátra, mint hogy Gilda, szívében halálos tőrdöféssel, a saját lábán kövesse apját, akinek úgy kellett tennie, mintha nem venné észre, hogy zsákba kötött halott helyett egy eleven embert kapott. De volt már arra is eset, hogy a Rigolettót játszó énekes összeroskadt a zsákban cipelt Gilda súlya alatt, és alig tudta ellihegni szólamát.

Divatjamúlt barokk formák
A múlt század elejének nagy cseh énekesnője, Emmy Destinn a New York-i Metropolitan primadonnájaként hatalmas népszerűségre tett szert, nevével divatcikkeket reklámoztak. A korszak leghíresebb szopránja volt, Enrico Caruso állandó partnere, Puccini A Nyugat lánya c. operájának első Minnie-je, aki szédületes összegeket keresett csodás hangjával. Az énekesnő minden külföldi siker és ajnározás mellett megmaradt lelkes cseh honleánynak. 1913-ban egy hosszabb turnéra hazautazott, és nyomban a határon magára vonta az osztrák hatóság figyelmét azzal, hogy a cseh függetlenség híveinek címzett dokumentumokat találtak nála. Nem tartóztatták le, de állandó megfigyelés alatt tartották. Kitört az első világháború, Destinn nem utazhatott vissza Amerikába, visszavonultan élt Stráž nad Nežárkou-i kastélyában, halászgatott, írogatott, sokat aludt, jókat evett. Amikor véget ért a háború, és visszatérhetett a New York-i Metropolitanbe, nem kapott állandó szerződést. Az énekesnő élete végéig nem heverte ki emiatt érzett csalódását. Nem értette, miért nem kell már régi nagy sikerei színhelyén, hisz csak 40 éves volt, hangja teljében. Az történt, hogy a tétlen évek során alaposan elhízott, miközben Amerikában a dzsessz és a rövid szoknya mellett a karcsú idomok jöttek divatba. Primadonnaként régi riválisa, a vele hangban talán nem vetekedhető, de rendkívül attraktív Geraldine Farrar foglalta el a helyét. A másik vetélytárs, a Destinnél négy évvel idősebb Lina Cavalieri még Farrarnál is szebb volt, a világ legszebb nőjeként emlegették, a férfiak bolondultak érte. (Romantikus szerelmi kalandokban bővelkedő életéről az ötvenes években film is készült A világ legszebb asszonya címmel, Gina Lollobrigidá-val a főszerepben.) Destinn barokk idomaival úgy hatott mellettük, mintha a nagymamájuk lett volna. Ezért nem kellett többé.

Lehet egy gésa nyolcvanöt kilós?
A New York-i Metropolitan színpadán énekelni – ez minden operaénekes legnagyobb vágya. Ritkaságnak számít, hogy valaki elutasítsa a Met ajánlatát. A 20. század legnagyobb énekesnője, Maria Callas mégis megtette, pedig akkor, 1946-ban csupán ismeretlen kezdő volt, nemrég érkezett Görögországból, és anyagilag olyan rosszul állt, hogy rendes ruhára sem volt pénze. Már hónapok óta járta az ügynökségeket, eredmény nélkül, senkire sem volt nagy hatással, amikor elsorolta, milyen szerepeket énekelt Athénben. Végül mégis rámosolygott a szerencse: Edward Johnson, a Metropolitan vezérigazgatója hajlandó volt meghallgatni az ifjú jelentkezőt. A próbaéneklés után azonnal szerződést ajánlott Callasnak – Fidelio és Pillangókisasszony szerepére. Johnson és a meghallgatáson részt vevő igazgatósági tagok legnagyobb megdöbbenésére az énekesnő visszautasította az ajánlatot. Csak évekkel később vallotta be, miért döntött így: akkori nyolcvanöt – vagy tán annál is több – kilós súlyával aligha lett volna a tizenöt éves, törékeny kis japán gésa ideális megtestesítője, és Fidelio nadrágszerepében sem érezte volna jól magát. Néhány évvel később Callas tüneményesen karcsú lett, de hogy milyen áron, azt nagy vetélytársnője, Renata Tebaldi egy New York-i étteremben tudta meg. A közös étkezés alkalmával Tebaldi válogatott finomságokat rendelt, szinte roskadozott a többfogásos ebéd alatt az asztal, de Callas csupán egy kis adag párolt zöldséget engedett meg magának. Azt eszegette kényszeredetten, miközben sóvár pillantásokat vetett asztaltársnője dúsan megrakott tányérjára. Amikor Tebaldi még egy hatalmas tortaszeletet is hozatott, Callas nem bírta tovább, lecsapta a villáját, és sírva kirohant a mellékhelyiségbe.