Szagos leány, vendégekkel

„Húsvéthétfőn rendszerint hajnalban kelünk. Miközben én felveszem a legócskább ruhámat, anyu már szeleteli a kiflit az „egyharapásosokhoz”. Apuval nincs gond: szokás szerint bő, tiszta vízzel locsol meg, azután kéri a tiszta ingét. Mindjárt kettőt, ha az egyiket valahol le találná enni. Közben a bátyám is felébred, és elmondja a szokásos pajzán kis locsolóverset (legutóbb azzal fújta rám a kölnit, hogy »Te vagy az, ki nekem maradt, meglocsollak, dőljél hanyatt!«... Biztosan a barátnőire gondolva gyakorolt, mielőtt nyakába szedte volna a rokonságot. Anyuval újra megszámoltuk a csokoládé- és a hímes tojásokat, összekészítettük a hidegtálakat, megterítettük az asztalt, és néztük a tévét. Délig egyetlen locsoló sem mutatkozott, a szendvicseken kókadtak a zöldségek... Az első vendég Robika volt, a szomszédból. Apukája már kissé dülöngélt, mondta is, hogy nálunk hagyja a gyereket, mert pecázni megy; szerinte húsvét hétfője nem is jó másra. Robika nem kóstolt meg semmit, a kezében két tömött reklámtáska. »Reggeltől járjuk a házakat« – közölte, és gyorsan elvonult a vécére. Szülőanyám diszkréten megkérdezte, tudom-e, hogy mennyit kaptak a fiúk a szomszédban. Nem tudtam, csak tippeltem, hogy kábé egy-egy százast. Robika megállt a vécéajtóban, anyu átadta neki a százkoronást, mire a kilencéves fiatalember elővett egy gumiszalaggal átkötött pénzköteget, hogy »Na azért!«. Hervadoztunk tovább, nagyjából délután három óráig. Ekkor leptek meg a környékbeli ifjoncok. Negyvenöt perc alatt negyvenötféle pacsuliillat! Voltak olyan pillanatok, amikor már egy vödör friss víznek is jobban örültem volna! Estefelé azután megjelentek apósom testvérei is. Ők a legtávolabbi, legnyájasabb, egyszersmind a legnehezebben távozó húsvéti vendégek. A kölniillat mellé ekkor már enyhe sonka- és süteményundor is társult. A bátyám boldogan számolta a locsolópénzt, apukám nagy megkönnyebbüléssel vetette le az ünnepi öltönyt, anyu pedig elvonult aludni. Idén is lezavartunk egy húsvéthétfőt.” -cz-.