Ezerszínű üvegidőben

A minták mindannyiunkban benne vannak. (Milan Drozd felvétele)

Hol és mikor kezdtél el kultúrközösségben tevékenykedni?
Még alig fejeztem be az alapiskolát, amikor a szőlőfalumban, Szimőn bekerültem a Csemadok helyi alapszervezetébe. Hamarosan vezetőségi taggá választottak, s többek között én írtam a krónikát. Nagyon intenzíven működött akkor a Csemadok, volt színjátszó csoportunk is, amelyben később szintén szerepelgettem. De azt hiszem, a kultúrához, a művészetekhez való kötődésem a gyerekkoromből eredeztethető. Mindig rengeteget olvastam, fajsúlyos szépirodalmat, művészeti könyveket. Ilyen értelemben túl korán lettem felnőtt. Tizennégy évesen például nagy hatással volt rám Dosztojevszkij A félkegyelmű című műve. Érsekújváron jártam gimnáziumba, ahol minden kulturális esemény részese voltam. Tagja lettem a gimnáziumi színjátszó csoportnak is. Igaz, inkább mellék-, mint főszereplő. Én valójában sohasem a dolgok közepében, hanem mindennek nagyon a szélén tevékenykedtem. A gimnáziumi évek alatt többedmagammal jártam képzőművészeti szakkörbe is. De nem vettük túlságosan komolyan, inkább csak motoszkáltunk, és örültünk, hogy ott lehetünk, figyelhetjük, hogyan festenek a »nagyok«. Érettségi után két évig pedagógiát tanultam Léván, nevelőnői képesítésem van.

Milyen volt az élet a lévai iskolában?
Magyar gimnázium után kerültem egy szlovák iskolába, ahol tulajdonképpen az volt a lényeg, hogy mi, magyar diákok meg tudjunk maradni. A diákéveimet úgy szoktam emlegetni, hogy négy év magyar gimnázium, pezsgő élettel, utána a pedagógián két év »katonaság«. Kultúrára ott nem nagyon maradt idő. Mindenáron be akartam bizonyítani, hogy igenis alkalmas vagyok a pedagógiai pályára. S ha ehhez a szlovák nyelv kell, hát akkor meg fogom tanulni. A két év alatt keményen meg is tanultam. Amikor befejeztem az iskolát, férjhez mentem. A párom, Csémy Dezső gépészmérnök. Szerencsére rögtön kaptam állást is, tizenkét évig voltam óvónő a szőlőfalumban. Most nevelőnőként dolgozom a helyi alapiskolában.

Miközben az öntevékeny színházi mozgalomhoz egyre erősebben kötődtél…
Igen. A hetvenes években elvégeztem egy rendezői tanfolyamot. Komoly, három és fél éves képzés volt, a végén vizsgával, oklevéllel. Több mint negyvenen kezdtünk, s végül tizenhárman fejeztük be. Hétvégeken, háromhavonta találkoztunk, és minden nyáron volt Jászón egy hosszabb együttlét. Olyan neves előadóink voltak, mint Gágyor Péter rendező, Csendes László színész, Dusza István színikritikus, vagy Szigeti László irodalmár, aki ma a Kalligram Kiadó igazgatója.

Mit csináltál a tanfolyam elvégzése után?
Akkor Szimőn játszottam, és a rendezőnk, Pénzes Icuka is velem együtt járt a képzésre. Utána felajánlotta, hogy most már próbálkozzam meg én a rendezéssel. Na, gondoltam, ez azért nem lesz olyan egyszerű. Ott rendezzem az embereket, ahol előzőleg a színpadon szinte semmi presztízsem nem volt?! Ahol egy jelentéktelen kis tag voltam a csoportban?! De aztán Budapesten lehalásztam Schwajda György Mari című darabját. Egy éven belül megcsináltuk, elmentünk a Jókai-napokra, és rögtön díjat is nyertünk vele. Fölfedeztek bennünket, kérdezgették, hogy honnan jöttek ezek a fiatalok… Nekem akkor és utána még hosszú évekig nagyon sokat segített Platzner Tibor, a Jókai Színház díszlettervezője. Ha szükség volt rá, kijött hozzánk a faluba, megtervezte, összeállította, festette a díszleteinket.

A szimői színjátszó csoporttal eltöltött évek után nagy váltás következett…
Nem is egy, hanem gyors egymásutánban kettő. A Galántai Magángimnázium igazgatója felajánlott egy nevelőnői állást. Lett is volna hozzá kedvem, sőt, óriási lehetőségnek éreztem. Rögtön elmondtam, hogy szeretnék egy diákszínjátszó-csoportot szervezni. Azután itthon gondolkodtam egy sort, és valamiféle homályos megérzés okán már úgy mentem vissza, hogy az állást nem, de a színjátszó csoport vezetését vállalom. Hetente egy alkalommal elutaztam Galántára, olyankor megfizettem a kolléganőmnek, hogy helyettesít a napköziben. Pilinszky János Kalandozás a tükörben című meséjét dolgoztam fel, ez volt a Jókai-napokon az első teljesen mozgásszínházi próbálkozás, szavak nélkül. A gyerekek csodálatosak voltak, rögtön díjat is nyertek, az iskola hozzáállása viszont nagy csalódást okozott. Röviden csak annyit, hogy búcsúz nélkül kellett eljönnöm. Szinte rögtön ezután felkértek az érsekújvári magyar gimnázium diákszínpadának rendezésére. Ott Bárány Jánost váltottam, közös megegyezéssel. Elmondtam, hogy én egészen más típusú színházban gondolkodom, mint amit János a Gumidió csapatával megteremtett. Hogy továbbra is pantomim- és mozgáselemeket szeretnék használni. Beleegyeztek, és létrejött a MASZK Diákszínpad. 1996-ban debütáltunk a Jókai-napokon, a Garai Gábor művéből készült Orpheusz című darabbal.

Az Orpheuszt a következő évben Az arc nélküli angyalok, majd Oscar Wilde A halász meg a lelke és egy Vladimír Holan-adaptáció követte A kesztyű címmel. A Jókai-napokon valamennyi produkciót díjjal, elismeréssel fogadták. Miért a mozgásszínházi formát választottad?
A mozgásszínházzal kapcsolatos alapdolgokat Budapesten tanulgattam. De rendszeresen eljárok a különböző nemzetközi színházi fesztiválokra is. És számomra a szónál kifejezőbb egy gesztus, egy mozdulatsor. Úgy érzem, néha túl sokat beszélünk. Ha valaki elmond egy szép verset, vagy egy erőteljes színpadi dialógust hallgatok, ott igen, érzem a szavak súlyát. De bár mások szerint kifelé forduló, nyitott ember vagyok, egy leheletnyi, finom érintés, a mozdulatokban rejlő rítusjelek mégis többet mondanak nekem, mint a puszta mondatok. Szavakkal lehet hazudni, a gesztusaink mindig elárulják az igazat. A MASZ Diákszínpad több évig szünetelt, majd az idén, a jubileumi Jókai-napokon a Gamélia című darabbal ismét díjazott lett. Mi volt a hosszú kihagyás oka? Az első csoport tagjai négy év elteltével elmentek a gimnáziumból. Nagyon egymáshoz nőttünk, nagyon hiányoztak. Már-már fizikai fájdalmat éreztem emiatt. Igaz, azóta is tartjuk a kapcsolatot, de hosszú ideig megmaradt bennem az érzés, hogy nem akarok újat.

Ekkor kezdtél el mandalafestéssel foglalkozni?
Igen, azt hiszem, az első mandaláim ebből a hiányból születtek. Akkor persze nem tudtam pontosan megfogalmazni. Egy alkalommal elmentem a somorjai At Home Galériába, ahol négy tibeti szerzetes homokmandalát készített. A zárónapon azok közé a kevesek közé tartoztam, akik végignézhették az avatást. És hogy a szerzetesek összesöprik a gyönyörű alkotást, jelezve, hogy minden mulandó. Ez számomra is valamiféle beavatkozást jelentett. Azelőtt nem foglalkoztam túl sokat a keleti kultúrákkal, a buddhizmussal. S azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehetne egy kicsit maradandóbbá tenni ezt a szépséget. Üveget festeni az összes kézművesmesterséggel együtt már régebben megtanultam. Elkezdtem keresni a mandaláról, a kör alakban rajzolt misztikus képről, világszimbólumról szóló könyveket. És arra jöttem rá, hogy az életkörök gyakorlatilag minden kultúrában fellelhetők. Még az európai, keresztény kultúrkörben is, például a gyönyörű gótikus rózsaablakok formájában. Elhatároztam, hogy én is üvegre rakom a mintákat. A módszer nem túl bonyolult, az ember lerajzolja egy rajzlapra a mintát, azután ráhelyezi a kör alakúra vágott, csiszolt üveget Üvegfestékkel kontúrozza az ábrákat, és ha megszáradt, máris lehet festeni.

Honnan veszed a bonyolultnál bonyolultabb mintákat?
A minták mindannyiunkban benne vannak. Számos szakember, pszichológus, többek között Jung is foglalkozott ezzel. Vannak megfelelő módszerek, hogy hogyan hívd elő magadból. S egyúttal magadat is jobban megismerheted, azáltal, hogy milyen mintát készítesz a kerek mandalába, hogy hogyan és hová rakod fel a színeket. Engem a gyerekek, akikkel a napköziben foglalkozom, vezettek rá arra, hogy a mandala kifestése nagyon jó relaxációs gyakorlat, és nyugtatóprogramként is alkalmazható. Nekik papírra fénymásolom a mintákat, s nagyon szeretik festegetni. Az elmúlt években sok üvegmandalát készítettem, többet el is ajándékoztam. Az egyik egy izraeli színjátszó csoporthoz került, egy másikat Varnus Xavérnak adtam, a deáki Bach-orgonakoncertje után. Én is élményt kaptam, és a magam szerény módján szerettem volna viszonozni. Volt néhány kiállításom is már, legutóbb Prágában, a Magyar Kulturális Intézetben mutattam be néhány munkámat. Itt, Szimőn felkértek, hogy vezessek tanfolyamot az érdeklődőknek. Az idei már a második, és fantasztikus dolog látni, hogy vasárnap délutánonként a hétéves kisembertől a negyvenéves felnőttig mindenki együtt dolgozik. A féléves tanfolyamot hamarosan közös kiállítással fejezzük be. Eléggé zaklatott világban élünk, s ezek a mandalák éppen abban segítenek, hogy az ember eljusson egy relaxációs állapothoz. Amikor valaki munka után kicsit fáradtan nekiül mandalát festeni, utána úgy érzi magát, mint mások egy csodálatos fürdő, szauna után. Már maga a festés rengeteg energiát ad.