Dzsessz minden mennyiségben – és minőségben

Bennie Maupin
A rendezvénysorozatot az osztrák Muthspiel&Muthspiel kettős nyitotta, magasra téve a mércét.

Bennie Maupin

A rendezvénysorozatot az osztrák Muthspiel&Muthspiel kettős nyitotta, magasra téve a mércét. Ortodoxnak éppen nem nevezhető zeneegyvelegükben a dzsesszes improvizációkba épült etnós elemek mellett az ORF-ről jól ismert gyanús tiroli népzene térdcsapkodó hagyományán kívül megpendítették a komolyzene húrjait is. Nem kétséges, hogy az osztrák dzsessz legjelentősebbjeiként számon tartott multiinstrumentalista testvérpár nem kis gondot okozott az őket követő szaxofonos rappernek, Soweto Kinchnek és zenekarának, ám a jég megtört, a hip-hophoz nem szokott közönség végül mégiscsak vevő volt a rap és a free jazz keverékére. A hangulatot az est egyik sztárja, a latin-amerikai Pibo Marquez és zenekara, a Las Manos Ca-lientes fokozta izzásig. Szerencsésebb lett volna a rutinból játszó izlandi Mezzoforte után színpadra állítani őket; talán még most is tartana a karnevál a Duna partján.

Szombaton a magyarországi JazzPression és a házigazda Peter Lipa & Band műsora után – akárcsak vasárnap – egy francia formáció és egy USA-beli „bőgőslegenda” uralta a színpadot. A francia, martinique-i gyökerű ütős, Mino Cinelu számára az igazi áttörést a 80-as évek jelentették, amikor – Marcus Millerrel egyetemben – Miles Davis-hez szerződött. Mino „agyonhasznált” stúdiózenész, abból a fajtából, akit már mindenki hallott, de senki sem tudja, hogy kiről is van szó. Az igényesebb popzene olyan nagyjai oldalán dolgozott, mint Tracy Chapman, Meola, Pat Metheny, Santana vagy Sting. A ma divatos etnókultusz (világzene) szellemében ízlésesen ötvözi a latin, az afro, és a dzsesszelemeket a francia poppal.

Victor Bailey Group. Ez az a pillanat, amikor az identitászavarban szenvedő zenészben megfogalmazódik a kérdés, hogy abbahagyja-e, vagy ráébred hivatástudatára, és a nézőtéren tucatszám születnek új zenészek. Mértani pontossággal mutattak rá arra, hogy is van az a dzsesszben, amikor a hangszer és a hang csupán eszközökké válnak; amikor a hangsúly a letisztult érzések és hangulatok közvetítésére helyeződik át. A zene mágia, mindig is az volt, és hogy ez mennyire világos és érthető, csak attól függ, hogy a zenész, akin az információ és az energia keresztüláramlik, mennyire tiszta szellem. A négyesfogat guruja a rezzenéstelen arcú Bennie Maupin, aki afrosapeszben, napszemüvegben és korára utaló szakállával éppúgy lehetne vudu varázsló, mint szaxofonos. Ezt bizonyította, amikor a lélek legmélyebb bugyrait nyitogatta basszusklarinétjával. A zenekarvezető Victor Bailey a világ legmegbecsültebb bőgőseinek egyike. Hogy kivel játszott és dolgozott? Az biztos, hogy telefonnoteszéből nyugodtan összeállíthatnánk egy kisebb zenei enciklopédiát. A harmadik, vagyis utolsó est programját úgy válogatták össze, mintha csak Miles Davis szellemét akarták volna megidézni. A nujazzt képviselő Erik Truffaz-t ugyanúgy befolyásolta fiatalkori érdeklődése a rock, a dzsessz, a tánczene és a kortárs komolyzene iránt, mint a Mester lágy hangzású trombitajátéka. A kortárs európai dzsessz egyik legkiemelkedőbb alakja, és Quartet-jével a groove alapokra épülő szuggesztív impresszionista hangulattal próbálja megszólítani a közönséget. Elsősorban a drum’n’bass stílusban mozgó Marcell Giulliani hatása az, ami lemoshatatlan a négyesről. A közönséget azonban kétségkívül Marcus Miller vonzotta. Az ’59-ben született afro-amerikai basszusgitár-virtuóz nemcsak egyedi játéktechnikájának köszönhetően vált ismertté, hanem hangszerelőként, zeneszerzőként és producerként is rendkívül keresett. Tagadhatatlan azonban, hogy hírnevét elsősorban Davisnek köszönheti, aki mögött – nagy üdvöskéjeként – csaknem egy évtizedet húzott le. Ezt követően olyan neves zenészekkel játszott, mint Al Jarreau, David Sanborn, George Benson vagy a Brecker Brothers. A koncert is bizonyította, hogy a rendezvény már rég kinőtte a helyszínt. Az erőteljes előadás során a mackótermetű, bájos tekintetű, rasztás dobos, Poogie Bell kötelességtudóan tartotta mindvégig a ritmust és a lelket a hattagú formációban. Külön kiemelném a fúvósszekciót, név szerint Michael „Patches” Stewart trombitást és Roger Byamet (szaxofon, fuvola) együtt és külön-külön nyújtott rendkívül nyugodt és mértéktartó játékáért. Ezt az est sztárjáról nem lehet elmondani; ám aki ismeri Miller lemezeit, tudja, hogy a basszusgitárt a szólóhangszerek dimenziójába emelte. Sajnos, ez gyakran érzékelhető zenei excentricitást eredményezett. A slapstílus és a technikás játék bravúrjait kedvelők viszont több mint egy órán keresztül gyönyörködhettek a Marcus verítéktől gyöngyöző testén függő Fender Jazz Bass (a róla elnevezett M. M. Signature modell) gitár és a virtuóz exhibíciójában.

Mindent egybevetve: Peter Lipa, a rendezvény szellemi atyja idén is kitett magáért, és egy évre sikerült csillapítania az ország közönségének dzsessszomját.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?