Temetés és gyász az egyes kultúrákban

Szeretteinek halála minden ember számára fájdalmas, testet-lelket próbáló esemény, melynek feldolgozása hónapokig, akár évekig is eltarthat. Ezt a gyászmunkát, amelyben elődeinknek segítségükre voltak a különféle rítusok és szokások, ma egyáltalán nem könnyíti meg az az életszemlélet, amelyben az elmúlásról szinte nem is veszünk tudomást, mert mindig, minden helyzetben erősnek, fiatalnak és boldognak illik lenni. Dédapáink és dédanyáink még tudták, hogy a ravatalozásnak, a virrasztásnak, a temetésnek és az azt követő gyásznak is meg kell adni a módját – nem csak az elhunytat megillető tisztesség miatt, hanem azért is, hogy elterelődjenek a kínzó gondolatok, és a múló idővel bennünk is múljon, csendesedjen a fájdalom. A halállal és temetéssel kapcsolatos szokások vallásonként és vidékenként változnak, az egyetlenegy közös dolog bennük, hogy a földi létet átmenetinek tartják, és az elhunyt túlvilági üdvözülésében reménykednek.

Az európai keresztény kultúrkörben a halált még a huszadik század közepén is az élet természetes velejárójaként kezelték Életükben készültek rá az emberek, bekövetkezte után a hozzátartozók annak rendje és módja szerint vettek végső búcsút az elhunyttól, a temetés után pedig rendszeresen megemlékeztek róla. Polcz Alaine thanatológus, a téma kutatója szerint a magyarlakta vidékeken régen mindenhol otthon ravatalozták fel a halottat; ma ezt a hagyományt már csak a kisebb falvakban őrzik. „Az elhunyt szemét közvetlenül a halál beállta után közeli hozzátartozója zárta le, néhol pénzérmét is tettek a szemhéjakra – nem csupán nehezékként, hanem a régi római szokás folytatásaként is, ahol a lelkeket a túlvilágra szállító ladikosnak, Kháronnak szánt fizetség volt ez a pénz. Mielőtt beállt volna a hullamerevség, szorosan felkötötték a halott állát, ezután pedig a család legidősebb tagja vagy azok, akik ezt a községben végezni szokták, megmosdatták és felöltöztették a holttestet. A mosdóvizet a ház mögött öntötték ki, az agyag mosdótálat összetörték, és a cserepeket a kertben egy fa alatt ásták el. Harisnyát vagy zoknit mindig húztak az elhunyt lábára, néhol cipőt is, az ortodox keresztények pedig még egy pár váltócipőt is helyeznek a koporsóba. Eleink még életükben előkészítették azt a ruhát, amelyben majd eltemetik őket, az idős emberek ma is gondolnak erre, sőt sokan a szemfedőt és a koporsót is megvásárolják. A koporsóba fektetett halottat a tisztaszobában ravatalozták fel, fejjel az ablak, lábbal az ajtó felé, kezébe rózsafüzért vagy imakönyvet tettek, a koporsó két oldalára pedig égő gyertyát állítottak. Az ablakokat sötét függönnyel vonták be, a tükröket az egész házban letakarták, az órákat pedig megállították. Erdélyben, Kalotaszeg környékén a halottas háznál az összes függönyt és terítőt fekete-fehér mintásra cserélik, néhol a kapu elé is kitesznek egy gyertyát, hogy jelezzék az arra járóknak: halott van a háznál. A temetést általában a halál beállta után három nappal tartják, addig naponta meghúzzák a lélekharangot az elhunytért – a faluból származó, máshol elhunyt személyért is –, és virrasztanak a ravatalnál. Ilyenkor a hozzátartozók, barátok váltják egymást a koporsó mellett, és az elhunyt lelki üdvéért imádkoznak.

A temetési menet a koporsó beszegelése után a halottas házból indul a templomba, ahol az oltár lépcsőjéhez teszik a Szent Mihály lovára helyezett koporsót, és gyászmise keretében vesznek végső búcsút az elhunyttól. Maga a temetési szertartás már a sírnál zajlik, a szokásos imák és könyörgések után a koporsót leeresztik a sírba, a legközelebbi családtagok egy-egy marék földet dobnak rá, majd elföldelik. A férfiak mindig fedetlen fővel állnak a sírnál, a nők viszont fekete fejkendőt vagy kalapot viselnek. Erdélyben már a temetőkapuban is megkínálják kaláccsal és pálinkával azokat, akik részt vettek a temetésen, máshol csak a halotti tor szokásos. Ezt régebben az elhunyt házában tartották, de az ételeket mindig a szomszédok készítették. Sok helyen a temetésről hazaérkező hozzátartozók közül valaki bekiáltja az ablakon a halott nevét, és rákérdez, otthon van-e az illető. A válasz mindig az, hogy nincs otthon, ezzel a gyászolók megbizonyosodnak afelől, hogy halottjuk békében nyugszik a temetőben. Az elhunyt lelki békéje végett a temetés után egy hónapig nem való nevetve emlegetni őt – ez alól kivétel a halotti tor – és bolygatni a személyes tárgyait. Erősen hagyományőrző vidékeken az elhunyt kalapját vagy kendőjét a temetést követő napon kiviszik a temetőbe, és a fejfára teszik – jelezve, hogy már nem várják haza. A kötelező gyász ideje a legközelebbi hozzátartozók számára általában egy év, anya a gyermekét vagy özvegy a férjét öt évig szokta gyászolni, és van, aki élete végéig nem veti le a fekete gyászruhát. A keresztény egyházban általában hét nappal, egy hónappal és fél évvel a temetés után tartanak megemlékező gyászmisét, utána pedig minden évben a temetési évforduló napján. Az elhunyt ruháit és személyes tárgyait egy hónappal a temetés után szokták szétosztani, régen pontosan meghatározott rendje volt annak, ki mit kapott. Az ortodox keresztények a temetés utáni napon asztalt terítenek a sírnál, és ott lakomáznak, a maradékot pedig otthagyják – ezt általában a koldusok viszik el. Romániában a temetés után hat nappal, hat héttel, hat hónappal és hat évvel is pománát ad a legközelebbi hozzátartozó egy szegény embernek, vagyis az elhunyt kedvenc eledelét ajándékozza neki edényestül. A temetést követő szokások mind azt sugallták, hogy az elhunyt nem tűnt el az életünkből teljesen, és ezáltal a gyász feldolgozását is segítették. A csendes, méltóságteljes emlékezést szolgálja a keresztény egyházban a halottak napi gyertyagyújtás is – ilyenkor a világ minden tájáról szeretteik sírjához zarándokolnak az emberek, mert a keresztény kultúrkörben nemcsak a harangszó, a néma sírhant is hazahív.”