Beneš holtában is kobozza a magyarok földvagyonát

A felvidéki magyarság törvényesített boszorkányüldözése zajlott.

A felvidéki magyar parasztság nincstelenné tétele volt a cél.

A kitelepítések a népirtás egyik fajtáját testesítették meg.

Magyarország a szerződés aláírásának pillanatában azonosult a Beneš által szuggerált kollektív bűnösség elvével.

Ami most a földreform álcája alatt történik, nem más, mint a konfiskálás immáron demokratikus bevégzése.

A valóság azonban egészen mást mutat, egyértelműen bizonyítható, hogy az 1945-ben, a magyar földvagyon elkobzásán alapuló befejezetlen földreformtörvény, a különböző szlovák intézmények sajátos értelmezése kapcsán ma éli reneszánszát. Az 1945-től 1948-ig a magyaroktól elkobzott és a szlovákoknak kiutalt földvagyon a hatályos törvények megkerülésével, bírósági eljárások nélkül napjainkban kerül a szlovákok tulajdonába, abban az időben, amikor a felvidéki magyarok képviselői kormánytényezők.

Az 1919-ben kezdődött első, magyarellenes földreform most éri el kitűzött célját, hiszen a földvagyon magyaroktól való elbirtoklása, esetleg „ismeretlen tulajdonosú“ státusba helyezése mindennapos rutinügyletté alacsonyult.

Az első csehszlovák földreformnak az államosításon kívül két meghatározó célkitűzése volt, ezek közül az első a szelektív földkiutalások kapcsán a felvidéki magyar parasztság nincstelenné tétele és kiszolgáltatottá válása, a másik pedig a tömbmagyar területekre beékelt kolóniák által az asszimilálási cél elérése, a magyarok által többségben lakott sáv nemzeti jellegének a megváltoztatása. A dédelgetett tervek szerint ez a határsáv mintegy 150 új telepesfalu létesítését igényelte volna, 100-130 ezer szláv lakossal. Az elvárások teljes megvalósulását előbb a világgazdasági válság, majd a visszacsatolás ugyan ideiglenesen megzavarta, illetve megszakította, de Csehszlovákia többé már soha nem mondott le a koalíciós elképzelésekről, sőt, érdekes módon, a kommunista rendszer több mint negyven éves időszakát áthidalva, az 1991-től hatályos föld- és kárpótlási törvény tette lehetővé azt, hogy az egykori telepesek újult erővel rohamra induljanak.

Nem tekinthetjük mellékesnek azt sem, hogy a telepes-községek az eredeti kataszteri állapotokból a magyar települések rovására saját közigazgatási területet kaptak, számos esetben olyan módon, hogy ez benyúlt a magyar község belterületébe is.

A Magyarországhoz való visszacsatolás időszakában számos telepes visszaköltözött az eredeti lakhelyére, s megfeledkezett az egykori kolóniáról vagy befogadó településről, ám amikor a déli területek mezőgazdasági szövetkezeteinek sorozatos csődeljárása megkezdődött, az egykori telepesek leszármazottai nyomban lecsaptak a koncra, s megtalálták az ősi földet.

Az első csehszlovák földreformtörvény végrehajtása idején nem hiszem, hogy élt olyan felvidéki magyar ember, aki úgy vélekedett volna, hogy ez csak a kezdet, s rosszabb idők is ránk köszönthetnek. Nem tudhatták, hogy Masaryk árnyékában már ott ólálkodott a magyargyűlölő Eduard Beneš; 1935. december 14-én választották köztársasági elnökké, majd 1938. október 5-én önként lemondott elnöki tisztségéről. Az elnöki tisztségről ugyan lemondott, de amit a magyar és a német nemzet ellen ezután produkált, az Európa történelmének legszégyenletesebb eseményei közé sorolható.

A felvidéki magyarság törvényesített boszorkányüldözése tehát elkezdődött egy olyan köztársasági elnök dekrétumai alapján, aki nem volt köztársasági elnök, egy olyan Csehszlovákiában, amelynek nem volt törvényhozó testülete, hiszen az „Ideiglenes Nemzetgyűlés“ alkotmányellenesen csak 1945. október 28-án alakult meg, s csak 1946. március 28-án hagyta jóvá azt az alkotmánytörvényt, amellyel törvénnyé nyilvánította mindazokat a köztársasági elnöki alkotmánydekrétumokat és dekrétumokat, amelyeket az 1940. október 15-i 2. számú köztársasági alkotmánydekrétum 2. §-a alapján adtak ki, mégpedig visszamenőleges hatállyal. Egy alkotmányellenesen működő testület a világ szeme láttára legalizálta azokat a magyar- és németellenes dekrétumokat, amelyeket még a hatályba lépésük előtt brutálisan végrehajtottak.

„Az 1945. május 19-én kelt dekrétum és az 1945. június 21-én kelt földreformtörvény meghozatalakor a kitelepítés tervét már nem hozták nyilvánosságra. Elgondolkodtató – különösképpen amiért a földtörvény is a nemzetiséget vette alapul, „tekintet nélkül az állampolgárságra“ –, hogy ezek a határozatok egy kizárólag az állam belügyeibe tartozó, csak belföldieket érintő kisajátítás lehetőségét mondták ki.

A kisajátítások ellenkeztek a nemzetközi joggal, mert megsértették a diszkrimináció tilalmát: az 1945. június 21-én kelt földreformtörvény nem a mezőgazdasági földek tulajdonviszonyainak általános reformjára törekedett, az intézkedések csak a német és magyar nemzetiségűeket, valamint a köztársaság külön meghatározott „árulóit“ és „ellenségeit“ érintették. A német és a magyar lakosságot egyformán kezelték, de tárgyszerűen nem indokolt okokból mindkét népcsoportot szándékosan hátrányos helyzetbe hozták a belföldiekkel és a többi külföldivel szemben. (…)

A végrehajtott kisajátításokra nem tekinthetünk úgy, mint megengedett államosításra. (…) A diszkrimináció tilalma és a kártalanítási kötelezettség megsértése miatt a csehszlovák kisajátítási intézkedések megsértették az idegenek jogainak minimális szintjét, és ellentétesek a nemzetközi joggal. (…)

Mivel az elkobzásoknak büntető jellegük volt, nagymértékben különböztek a klasszikus kisajátításoktól. A kisajátításoknak csupán a vagyonszerzés a célja, és általában nem sértik meg az emberi jogokat, amint azonban büntetésre és száműzésre kerül sor, az emberi jogok is megsérülnek. (…)

Felix Ermacona osztrák nemzetközi jogász 1991. május 22-én készült, szudétanémet kérdésről szóló, többször idézett szakvéleményében kifejti, hogy a kitelepítés népirtást jelentett. (…)

Ha viszont a kitelepítések a népirtás egyik fajtáját testesítették meg, akkor a kitelepítéssel szoros összefüggésben végrehajtott elkobzásokat sem szabad önmagukban megítélni, hanem a történtek egészébe kell beilleszteni, és egy komplex stratégia elemeként a többi elemhez hasonlóan kell értékelni. A vagyonelkobzások az emberi jogok súlyos megsértésének részét jelentették, és a fent leírt körülmények között önmagukban is népirtó jellegük volt.

Részletek Friedrich Egon Prinz Az 1945. évi Beneš-dekrétumok nemzetközi jogi szempontból c. munkájából

Az évtizedeken keresztül tartó kommunista agymosás következményeként sokan azt gondolhatják, hogy az 1948-as kommunista fordulat lezárta a háború utáni magyar jogfosztás folyamatát. Koránt sincs így, hiszen egymást követték azok a törvények és rendeletek, amelyek a vállukra vették Beneš nagy vállalását. Igaz, hogy az elkonfiskált vagyon telekkönyvezését előíró, 1947. május 8-án megalkotott törvény, melynek alapja a szégyenletes 104-es számú, 1945-ből származó SZNT-törvény, de ezen a törvényen negyven éven keresztül nem változtattak jelentősebben, és alapvető filozófiájában túlélte a rendszerváltozást is.

Akkor, amikor már mindenki úgy vélekedett, hogy nincs mitől megfosztani a Felvidék magyarságát, a két baráti ország, Magyarország és Csehszlovákia tartogatott még egy meglepetést: a Csorba-tói szerződést, amelyet 1949. július 25-én írtak alá, s mely a teljes magyar–szlovák határvonal mentén 15 km-es szélességben államosította a magyarok földvagyonát.

Az, hogy a Csorba-tói szerződés XVI. cikkelyében a magas szerződő felek tételesen hivatkoznak a 33-as számú beneši alkotmánydekrétumra, csak abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy Magyarország a szerződés aláírásának pillanatában azonosult a Beneš által szuggerált kollektív bűnösség elvével.

A Csorba-tói szerződésből tehát 1949 után is nyomon követhetjük a dekrétumokat, írásos formában egészen 1985-ig, amikor is a Csorba-tói szerződés végrehajtását felügyelő pénzügyminisztériumi szakértői bizottság megállapította, hogy a csehszlovák oldalon még mindig 4963 szabad ingatlan található.

A prágai egyeztető tárgyalás pikantériáját nem csupán az jelenti, hogy a tárgyaló delegációk továbbra is a 33-as számú beneši dekrétum rendelkezéseit tekintették tárgyalási alapnak, hanem a magyarországi delegáció tagjainak névsora is, benne a kül- és pénzügyminisztériumot képviselő Medgyessy Péter és Kovács László nevével.

Ha most visszatérünk eredeti témánkhoz, a napjainkban zajló földreformhoz és tagosításhoz, kimondhatjuk, hogy meghatározó dokumentumok állnak rendelkezésünkre, amelyek azt bizonyítják, hogy a földvagyon rendezésére kiírt pályázatok meghatározott adatbázisa szándékosan félrevezető információkat biztosított a kivitelező szakmai csoportok számára, hogy a felszínre kerülő jogi ellentétek alapján minél több ismeretlen tulajdonosú parcella kerülhessen a törvényalkotók látókörébe. Az, ami most a földreform álcája alatt történik, nem más, mint a közel hatvan évvel ezelőtt, a Beneš-dekrétumok alapján elkezdett konfiskálás immáron demokratikus bevégzése. Ahogy emberi jogok sérültek 1919 és 1938, majd 1945 és 1948 között a kitelepítések, deportálások, üldözések jogfosztások konfiskációk által, ugyanúgy sérülnek ma is a felvidéki magyarok emberi és állampolgári jogai azáltal, hogy mind a földtörvény, mind a vonatkozó, földrendezésről szóló törvények diszkriminálnak bennünket az államalkotó nemzet jogállásához képest.

Ha ezt a hátrányosan megkülönböztető folyamatot a Felvidék magyarsága és az őt képviselő parlamenti erő elfogadja, nem tehetünk mást, mint hogy utódainkra bízzuk tétlenségünk következményeinek a megítélését.

A tét, amelyet a mai Témában felvázoltam, a felvidéki magyarság önbecsülésén túl mai földárakat számítva valamivel több mint huszonötmilliárd korona, melynek értéke harminc ezüstpénz is meglehet. l