Zsuzsanna és a vének
Kleopátra
Judit és Holofernesz
Judit és szolgálója Holofernesz fejével
Artemisia címmel néhány éve egy másik nagy festőnőről is film készült, de az nem keltett különösebb visszhangot.
Zsuzsanna és a vének
Kleopátra
Judit és Holofernesz
Judit és szolgálója Holofernesz fejével
Artemisia címmel néhány éve egy másik nagy festőnőről is film készült, de az nem keltett különösebb visszhangot.
Zsuzsanna és a vének
Kleopátra
Judit és Holofernesz
Judit és szolgálója Holofernesz fejével
Artemisia címmel néhány éve egy másik nagy festőnőről is film készült, de az nem keltett különösebb visszhangot. Pedig Artemisia Gentileschinek (ejts: dzsentileszki), az európai művészettörténet első elismert, életében nemzetközi hírűvé vált, hivatásos festőnőjének sorsa legalább annyira érdekes, mint Frida Kahlóé. Nőnek is, művésznek is rendkívüli volt, nem csoda, hogy a hetvenes évek feministái szívesen hivatkoztak rá, egyfajta előfutárukat látva benne.
Artemisia Gentileschi (1583– 1652/53) nevét sokáig inkább csak a botránykrónikákból ismerték, mintsem művei alapján. 1612-ben Rómában mindenki arról a perről beszélt, amelyet apja, az ismert festő, Orazio Gentileschi indított barátja és munkatársa, Agostino Tassi ellen. Tassi festeni tanította az egészen fiatalon rendkívül tehetségesnek mutatkozó Artemisiát, és egy alkalommal erőszakkal a magáévá tette őt. Hogy megvigasztalja a síró, fenyegetőző lányt, házasságot ígért neki. Artemisia a menyasszonyának tekintette magát, és többé nem ellenkezett. Tassi teljes egy évig járt hozzá, persze csak akkor, amikor tudta, hogy egyedül találja, de az esküvőt egyre halogatta. A lány végül mindent elmondott az apjának (édesanyja évekkel előtte meghalt), az pedig bíróság elé vitte az ügyet. A csaknem fél évig tartó per során Artemisiát többször is nyilvánosan megvizsgálták a kirendelt bábaasszonyok, majd kínzásnak vetették alá. Amikor rátették a hüvelykszorítót, odakiáltott csábítójának: „Ez a gyűrű, amit adsz nekem, és ezek az ígéreteid!“
A tanúk szavaiból kiderült, hogy Tassi már előzőleg is többször összeütközésbe került a törvénnyel. Bűnlistáján a kisebb vétségek – csalás, lopás, garázdaság – mellett vérfertőzés, szodómia, sőt gyilkosság is szerepelt. Egyik ismerőse tanúvallomása szerint hűtlen feleségét bérgyilkosokkal tetette el láb alól. Saját nővére is ellene tanúskodott, mégis megúszta pár hónap börtönbüntetéssel. Különös módon ez a botrányos per remek reklámnak bizonyult számára, utána sorba kapta a megbízásokat Róma egyházi és világi előkelőségeitől. X. Ince pápa is dolgoztatott vele, és egyszer azzal hökkentette meg környezetét, hogy kijelentette: a művészek közül Tassi volt az egyetlen, akiben soha nem csalódott: „Sokakról volt rossz véleményünk, akik ezt a mesterséget űzik, ám amikor gyakrabban érintkeztünk velük, mindegyik jó és tisztességes embernek bizonyult. De Agostinót mindig gonosznak tartottuk, és a tapasztalat igazolt is bennünket, így hát sosem csalatkozunk abban, amit róla gondoltunk.“
Artemisia hírnevére épp ellenkező hatással volt a botrányos eset – örökre megbélyegezte. Nem maradt más választása, mint zárdába vonulni vagy sürgősen férjhez menni, ha akad, aki a múltján esett szégyenfolt ellenére hajlandó az oltár elé vezetni. Az apjának sikerült rábeszélni egyik barátját, Stiattesit, aki mellesleg a csábítónak is jó barátja volt. A házasságot gyorsan nyélbe ütötték, és az ifjú pár elhagyta Rómát, Firenzében telepedett le. Itt élt a fiatalasszony apjának testvére, Aurelio Lomi, aki maga is festő volt, Bronzino tanítványa. Ő egyengette unokahúga karrierjét.
Artemisia csakhamar számos megrendelést kapott, többek között a nagyhercegtől, II. Cosimo Medicitől is. Sikert arattak a fény-árnyék hatásokkal merészen bánó, drámai erejű képei, amelyeken érződött Caravaggio hatása (Caravaggio Artemisia apjának barátja volt, bár nem tartotta nagyra Orazio művészetét). A bűnös múltját sírva bánó Magdolna, a meggyalázásának szégyenét saját vérével lemosó Lukrécia, a gyanútlanul fürdőző Diána és Betsabé, a ruhátlan Zsuzsanna, amint meglesik a kéjenc vének – ezek szerepelnek vásznain. És egy makacsul visszatérő téma: a bibliai hősnő, Judit, amint a népe ellen támadó ellenséges had vezérének, Holofernesznek levágja a fejét. A 20. század lélekelemzői és művészettörténészei Holoferneszben Tassit, a csábítót látták, akin áldozata legalább ilyen formában igyekezett bosszút állni. Mások cáfolják ezt, arra hivatkozva, hogy Judit és Holofernesz története akkoriban a legkedveltebb témák egyike volt (Orazio is megfestette, leghíresebb ábrázolói, Caravaggio és Cristofano Allori saját magukat festették meg Holoferneszként.) Azok viszont, akik ismerik a nemi erőszak áldozatainak egész életre szóló traumáját, nem tartják véletlennek, hogy Artemisia élete különböző szakaszaiban többször is megfestette ezt a képet (Firenze: Pitti, Uffizi, Nápoly: Capodimonte, Detroit: Institute of Art), ráadásul önarcképei alapján nem nehéz megállapítani, hogy a dús idomú, elszánt Judit nem más, mint maga Artemisia. Egy másik levágott férfifej is felkerült vásznára – Keresztelő Szent Jánosé, Salomé c. képén. Ez sem maradt magyarázat nélkül az utókor részéről. Eszerint a lefejezett János Orazióval, az apával azonos; elfojtott indulatait így élte ki a lány, akit az apa nem tudott megvédeni az erőszaktól, ráadásul nem sokkal Artemisia elköltözése után, mintha mi sem történt volna, ismét barátságába fogadta lánya megrontóját. A lélekelemzők még egy momentumot emlegetnek: Artemisia művészi becsvágytól, bizonyítási kényszertől, tudat alatti boszszúvágytól hajtva mindenáron felül akarta múlni az apját.
Firenzei sikereinek betetőzéseként Artemisiát az a megtiszteltetés érte, hogy allegorikus alakokkal díszíthette a nagy Michelangelo szülőházának egyik helyiségét. Ez csak a legkiválóbbaknak adatott meg. Michelangelo örököse, kedvenc unokaöccsének fia nem fukarkodott a pénzzel, hogy kinyilvánítsa nagyrabecsülését: 34 forintot fizetett, ami akkoriban jelentős összegnek számított.
Artemisia művészként több volt, mint sikeres. 1614-ben – mint első nőt – tagjai közé fogadta a firenzei Akadémia, majd szülővárosába visszatérve a római is. „A festészet csodája, irigyelni könnyebb, mint utánozni“ – írta róla egyik kortársa. Főpapok és uralkodók rendeltek tőle képeket, velencei tartózkodása alatt (1625–1630) költők magasztalták tehetségét. Magánélete azonban nem volt szerencsés. Rómába visszatérve már semmi sem tartotta össze a kényszerházasságot, amelyből négy gyermek született. Az egyik kislány pici korában meghalt, a másiknak állítólag egy máltai lovag volt az apja, akivel Artemisia Genovában találkozott. Őt egy zárdában neveltette az anyja, a két fiú a Stiattesi családban nőtt fel. Így semmi akadálya nem volt, hogy eleget tegyen a nápolyi alkirály meghívásának (1630–1637). Az itteni nagyon termékeny, művészi szempontból lehiggadt korszakot egy nem kevésbé sikeres követte Angliában, I. Károly udvarában. Ott működött 1626 óta az apja is, aki 1639-ben meghalt. Az angol polgárháború kitörése Artemisiát az ország elhagyására kényszerítette, 1642-től 1653-ig, haláláig Nápolyban dolgozott. Bár Van Dyck és Velázquez is elismerte (mindkettővel Itáliában találkozott), életműve halála után hamarosan feledésbe merült. A 20. század fedezte fel ismét. Tavaly Rómában, majd New Yorkban egy nagyszabású kiállításon mutatták be apa és lánya alkotásait.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.