Idegen utakon

Ez a kedvenc helye, itt a Batthyány téren? Netán errefelé lakik?

Errefelé. Pesten. Nem meszsze az Oktogontól. Biciklivel jöttem. A Lánchídon. Gyerekkoromban volt egy biciklis időszakom. Pesten aztán elmúlt. Nem folytattam. De Berlinben, amikor hónapokon át kint forgattam, rájöttem, hogy biciklivel könnyebb lenne az életem. Vettem is egy 1940-es svájci gyönyörűséget. Sokáig nézegettem. Alattam, a házban volt a bolt, összebarátkoztam a kereskedővel, és lealkudtam felére az árat. Cserébe megígértem a pasinak, hogy bármikor láthatja. Aztán hazajöttem, itthon is szereztem egyet.

Kaposvárról nehéz volt kijutni a világba?

Fizetés nélküli szabadságon vagyok.

Ki viseli nehezebben? A színház vezetősége vagy Marozsán Erika?

Nem tudom. Biztos én. A színházat nehezebb pótolni, mint egy színészt a társulatban. Nem mérhető össze a kettő. Én egy ideje annyit filmezek, hogy nem is tudnék igazán nyugodtan dolgozni a színházban.

Akkor sem, ha ezek nem külföldi produkciók, hanem itthon forgatott filmek volnának?

Ismerem azt a helyzetet is. Akkor nem választottam szét a filmet és a színházat. Most meg kellett tennem, hiszen gyakorlati nehézsége lenne a kettő egyeztetésének. Nincs az a színház, amelyiktől elvárhatnám, hogy esetleg hónapokig miattam ne tudjon játszani egy darabot. Vagy hogy egy próbafolyamat közben elmenjek. Ilyen nincs. Nem is szeretnék ilyen zaklatott életet élni. Nem érezném igazi munkának, ha csak fizikailag volnék jelen, a szívem, az eszem meg másutt járna.

Nyelvi nehézségek adódnak még?

Mivel az elmúlt évek során rengeteget foglalkoztam a némettel is, meg az angollal is, most már a szabad időmet sem kell nyelvtanulással töltenem. Persze szép lassan vissza szeretnék menni a színházba. A színész akkor a legboldogabb, ha színpadon is játszhat.

Ha csak az elmúlt három évet vesszük, hol filmezett a leggyakrabban?

Berlinben, Münchenben, Kölnben, aztán Bécsben, Londonban, most nyáron két hónapig Vilniusban. Idegen nyelven, idegen közegben játszani egészen más, mint itthon. Könynyebb is, mert mindig van egy mentőövem, hogy nekem ez tanult nyelvem, ugyanakkor nehezebb is, hiszen ami magyarul evidens volna, azért nekem verejtékkel meg kell küzdenem. A német már nem okoz akkora gondot, mint eleinte, hiszen sokat dolgozom Németországban, és a beszélt nyelv van a fülemben.

A Szomorú vasárnap előtt is dolgozott már külföldi filmben?

Egy olaszban. Claudia Cardinale férjével, Pasquale Squitierivel, tizenkilenc évesen. Ez még a főiskola előtti nyár volt. Azt mondta: azonnal csomagoljak, és menjek ki Olaszországba.

A Szomorú vasárnap német–olasz–magyar koprodukcióban készült.

Azóta három játék- és egy tévéfilmben játszottam főszerepet Németországban, és elvállaltam pár kisebb feladatot is, mert olyan rendezők hívtak, akiknek nem mondhattam nemet. Egyszerűen nem hagyhattam ki őket.

Mi volt fontosabb a kinti életében? Az egész világon sikerrel vetített Szomorú vasárnap vagy a diák-Oscarral kitüntetett Egy napon át című kisjátékfilm?

A Szomorú vasárnap mindenképpen fontos. Talán a legfontosabb. Az olyan film, amellyel sok ember tud azonosulni. Ráadásul központi figurája vagyok a történetnek. Nagy sztárokkal forgatni mindig kivételes lehetőség.

Azt a tévéfilmet, amelyet kint forgatott nemrég, a Szomszéd szeretők című francia filmhez hasonlították.

Német tévéfilm volt. Én a szenvedő felet játszottam benne. A férjem szeretett bele a szomszéd nőbe.

Szép arcához »illik« a szenvedés.

Kapás Dezső mondta egyszer a főiskolán, hogy »Marozsán, maga igazi Lorca-színésznő lesz.« Bizonyára nem a skatulyára gondolt, hanem meglátott bennem valamit.

A szenvedélyt. Amire Squitieri is felfigyelt.

Lehet. Nem tudom. A Vienna, amelyben egy éjszakai mulató táncosnője vagyok, Fellini Rómájára akar rímelni. Szeretem ezt a filmet is. Gazdag, buja képek füzére. Olyan az egész, mint egy festmény. Prostiként kellene élnie a lánynak, de még mielőtt lecsúszna, szerelmes lesz egy fiúba, és az megszökteti. Forgattam egy angol filmben is nemrég. A költő. Ez a címe. Bérgyilkosokról szól, én egy nyomozó titkárnője vagyok benne. Cannes-ban volt a premier, de nem mehettem el, mert akkor már Vilniusban dolgoztam.

Magyar filmben mikor játszott legutóbb?

Épp egy éve, a Rózsadombban. Ötvenhatos történet egy családról. Elvhű kommunista a férj, a forradalom után azonban csalódik az elveiben, és meghasonul. Én a felesége vagyok. Két kisgyerek anyja.

Ez is beleférne már az életébe?

A két gyerek? Ha korán kezdtem volna, biztosan. A rendezőt is meg kellett győznöm, hogy én már anyaszerepre is alkalmas vagyok. Joan Stein Egy napon át című filmjében is anya voltam már, három évvel ezelőtt. Ha minden jól alakul, most majd Zsombolyai János új filmjében, a Szigorúan titkos ügynökben fogok játszani. Én leszek a címszereplő.

Politikai krimi?

Ráállítanak egy férfira, és a megfigyelésből szerelem lesz.

Vilniusban milyen feladat várta?

Joshua Sobol Gettó című színművének első filmváltozata. Litván–német–izraeli koprodukció. Én egy híres színésznőt alakítok a történetben, aki a csatornákban bujkál a zsidóüldözés idején, s egy német tiszt majdnem megöli. Hat komoly dalom van a filmben, és jiddisül, angolul, németül énekelek.

Stílusosan fogalmazva: nem kis fordulatokat produkál az élete.

De az olaszok sem a piruettjeimre voltak kíváncsiak, amikor annak idején szerepet adtak.

Bizonyára balerinaként sem maradt volna a karban.

Hét évet töltöttem a balettintézetben. Hét év nem kis idő. Aleszja Popovával jártam egy évfolyamba. Nagyon jó, erős osztály volt a miénk. Gyerekként zongorázni is megtanultam, de a tánc fontosabb része lett az életemnek. Aztán ahogy kamaszodtam, a klasszikus balett iránti érdeklődésem átfordult az alternatív táncszínház irányába. Vonzott mindenféle modern stílus. Már nem a Hattyúk tava érdekelt, hanem a kortárs tánc. Elindultam tehát valami más felé. A modern táncokban egyre inkább magamra találtam. Éreztem, hogy a klasszikus balett világából ki fogok lépni. Nem volt könnyű, hiszen tizennyolc évesen nehezen szánja rá magát az ember, hogy elinduljon külföldre, ráadásul nem volt egyszerű kijutni valamelyik együtteshez vagy iskolába. Tehát úgy döntöttem: itthon változtatok a pályámon. És az egyik ilyen menekülési útvonal a színművészeti volt. Imádtam a prózai előadásokat.

Ez mégsem lehetett elég ahhoz, hogy váltson.

Balerinaként épp akkor kezdtem volna el a pályát, amikor beültem a főiskola padjába. Eleinte sokkal érettebbnek éreztem magam, mint a többiek, bár ők ezt aligha vették észre. Kész személyiségként kerültem be egy olyan intézménybe, ahol gimnáziumból átlődörgött fiúk-lányok voltak. El is bizonytalanodtam egy kicsit. Kapás Dezső, aki Horvai István mellett a másik osztályfőnököm volt, látta rajtam, hogy belül mi zajlik bennem, és azt mondta: »Erika, higgye el, magának itt a helye!« És ez olyan erőt adott, hogy meg is határozta a további éveimet.

Azokon a napokon, amikor nem áll kamera előtt…

… azt mind eltékozolt napnak érzem. Nyomaszt, ha nem dolgozom. Számomra létkérdés a munka. Ilyen vagyok, ilyennek születtem. A szabad idő engem csak nyugtalanít. Mindig az vibrál bennem, hogy hogyan tovább? Nem tudok lébecolni. Nyaralni sem szeretek. Már a második nap után haszontalannak érzem magam. Azt olvastam valahol, hogy »A munka a felnőtt élet ópiuma.« Én erre időben rájöttem. A nagymamám tizenegy gyereket nevelt fel, ő ettől volt boldog. Meg a vasárnapi ebédektől, mert tudta, hogy nagy családnak főz. Neki ez jelentett ugyanolyan gyönyört, mint nekem egy szerep megformálása.

Nem lesz furcsa visszazökkenni majd az itthoni világba? Ilyen nagy körök után visszaállni a kaposvári színház deszkáira?

De igen, furcsa lesz. És nehéz is, biztosan. Mint amilyen gyötrelmes volt az elején elutazni itthonról. De mivel mindegy, hol és milyen nyelven csinálja az ember, amit csinál, ha szereti a hivatását, e nehézségek gyorsan áthidalhatóak.