„Sokszor voltam eszköz, de az Úr kezében“

„Az élet nem velünk kezdődött, részesei vagyunk egy folyamatnak.“ Somogyi Tibor felvétele

Ahogy elnézlek, nincs jó kedved, és ez nálad elég gyakori. Persze aki tudja, mi mindenen mentél keresztül az utóbbi másfél évtized alatt, nem csodálkozik.


„Az élet nem velünk kezdődött, részesei vagyunk egy folyamatnak.“ Somogyi Tibor felvétele

Ahogy elnézlek, nincs jó kedved, és ez nálad elég gyakori. Persze aki tudja, mi mindenen mentél keresztül az utóbbi másfél évtized alatt, nem csodálkozik. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, sok álmodat törték kerékbe.

Valami igazság van ebben, párszor valóban sikerült részint megbuktatni dolgokat, részint rajtam kívül álló okok miatt szűntek meg. De végzem a dolgom. Vállaltam és vállalom a kihívásokat, legyen az közélet, szakma, hiszen a kettőt nem lehet elválasztani egymástól.

Most is sok dologgal foglalkozol. Előttünk a Gömörország legutóbbi példánya, amely egyre rangosabb folyóirat, s amelyet szinte egyedül csinálsz. Pedig sosem készültél lapszerkesztőnek.

Ez így túlzás, ez nem egy ember munkája. Tény és való, hogy az ötletgazdák közt ott vagyok. Persze jellemző, hogy mifelénk minden kezdeményezés általában egy személyre épül. Ez a Gömörországra is érvényes bizonyos mértékben. De van szerkesztőbizottságunk, amellyel a koncepcionális kérdéseket, akár egy-egy szám konkrét tartalmát mindig megbeszéljük. Vannak tehát munkatársaim, akik hathatósan segítenek, de tény, a munka dandárja rám marad.

Szóljunk a rendszerváltás előtti évekről, amikor kezdett megvalósulni egy álom Rimaszécsen.

1977-ben, amikor befejeztem az egyetemet, Rimaszombatba kerültem a Gömör-Kishonti Múzeumba, és nem is készültem el onnan. Dehát jött 1988 és a felajánlás, hogy Rimaszécsen lehetne egy tájházat csinálni, és úgy gondoltam, ott szabadabb kezem lesz, mint a múzeumban. A dolog paradoxona, hogy a kezdeményezést totalitárius körülmények között biztosították. Honismereti háznak neveztük mi ezt, de voltaképpen dél-gömöri regionális magyar gyűjteményt szerettünk volna létrehozni, amely rendeltetésében, struktúrájában követte volna a magyar muzeológia klasszikus hagyományait. Lett volna helytörténeti, néprajzi, régészeti része, de szerettük volna ide belopni a képzőművészetet is – hiszen itt élt a nagy triász, melynek tagjai emberként is, művészként is kötődtek egymáshoz: Szabó Gyula, Bacskai Béla és Dúdor István. Megszereztük Bán Bódi Aladár több mint ezer darabból álló néprajzi magángyűjteményét, amelyről el merem mondani, hogy az egyik legfontosabb felvidéki néprajzi magángyűjtemény. Dúdor Pista testvérétől is kaptunk egy komoly válogatást, részint ajándék gyanánt, de a Bacskai-hagyaték gondozásának az ötlete is felmerült. Kiszemeltük az üresen álló egykori magtár épületét, és megkezdődött a felújítás. Alkalmas személyek is akadtak, hiszen ott volt néhai Majoros Ernő képzőművész, Benedek Laci fotós, dokumentátor, de besegített Igo Aladár is a maga módján. Zöld Ferencnek köszönhetően megkaptuk az egész régió legkomolyabb magyarságtudományi köteteit, lapot indítottunk Szécsi Szó néven, tehát minden jól alakult. De hát jött 1989, és Juhász Istvánt, aki a szövetkezet elnökeként minderre lehetőséget kínált, odébb sodorta a történelem. Akkor ürült meg a múzeum igazgatói posztja Rimaszombatban. Megpályáztam, és 1990 elejétől négy évet töltöttem itt igazgatóként.

Mi lett a sorsa a rimaszécsi anyagnak?

A gyűjtemény megmenekült, s az egésznek az eszmeiségét, tehát az ötletet, a koncepciót is átmentettem, és próbáltam a múzeumban tisztességgel képviselni.

Négy termékeny évet töltöttél a Gömöri Múzeum élén.

Igyekeztünk új szemléletet képviselni, hogy regionális helyzetéből egy tágabb rendszer részévé tegyük az intézményt. A kommunista munkásmozgalmi állandó kiállítás helyére az Ecce Homo című Dúdor életmű-válogatás került, ősszel pedig Fábry Jánosnak, a múzeum egykori alapítójának készítettünk kiállítást. Első dolgaink közé tartozott két kép elhelyezése az igazgatói irodában, felváltva más „alkotásokat“. Az egyik Fábry János portréja volt, a másik egy emléklap, melyet az akkori Gömör Vármegyei Múzeum 1900-ban a párizsi világkiállításon való részvételéért kapott. Ennek azért volt elvi jelentősége, hogy emlékezzünk a folyamatosságra: hiszen az élet nem velünk kezdődött, hanem részesei vagyunk egy folyamatnak, s ha ismét eljutunk oda, ahol egyszer már ez a régió, ezek az intézmények találtattak száz évvel ezelőtt, az már jelentene valamit.

Kilencvenötben a Mečiar-kormány menesztett.

Pontosan fogalmazva kirúgtak, majd megvádoltak, meghurcoltak. Nem szívesen emlékszem erre.

Jogilag lezárult az ügy?

Lezárult, ahogy lezárult. Ahogyan sok minden más: sehogyan. Rá kellett jönnöm, hogy a történet akkor sem a meghurcolt értelmiségiről szólt, nem elvek melletti kiállásról, hanem azokról, akik »kiálltak«. Mondhatnék neveket is, mert a párton belül sem mindenki egyformán állt ki. Duray Miklós nyújtott kétszer-háromszor segítő kezet, mások verbális szinten. Eszköz voltam egyes embereknek az önmaguk mutogatásában és a karrierjük építésében. Tehát 95-ben állás nélkül maradtam néhány hónapig. Bejártam a munkaügyi hivatalba.

Majd Nyitrán tanítottál, az egyetemen.

Nyitrán ahhoz az intézményhez kerültem, amelynek a pontos nevét ma sem tudom megmondani. Nemzetiségi kultúrák kara? Etnikai intézet? Akkor sem tudtam eldönteni, hogy csírája-e ez valaminek, ami egyszer majd szárba szökhet, vagy féregnyúlvány. Tartottam tőle, hogy az utóbbi, és ez be is bizonyosodott. Belülről láttam, mit jelent a szlovákiai magyar valóságban az egyetemben való gondolkodás, és hogyan képzelik el egyesek az egész gondolatnak a megvalósítását. Ironikusan kell hozzátennem: volt idő, amikor a magam gyarló voltában egyedül képviseltem ebben az intézményben a jövendőbeli magyar egyetemet. Aztán ezt is átszervezték, hozzácsapták a pedagógiai karhoz, és Tučná dékán aszszony közölte velünk, hogy vagy vállaljuk, hogy ott leszünk négy napot a hétből, vagy más megoldást kell találni. Ez a más megoldás azt jelentette, hogy megköszöntem az addigi lehetőséget, és távoztam.

1998-ban mindenki azt remélte, hogy rehabilitálnak, és visszahelyeznek a múzeum igazgatói posztjára, ahonnan politikai okokból távolítottak el.

Ígéretekben nem volt hiány. Kértem, hogy az MKP politikusai legalább egy dolgot érjenek el: rehabilitáljanak erkölcsileg, bízzanak meg, mondjuk, két hónapra, aztán írjanak ki pályázatot. Őszintén mondom: nem biztos, hogy indultam volna. Megbízni nem lehet – közölték, máig nem értem, miért; de el kell indulnom a pályázaton. Tudtam, ha a besztercebányai kerületi hivatalban döntenek, ebből nem lesz semmi. De pályáztam, mert különben a szememre vetették volna, hogy azoknak, akik úgymond, énmellettem kiálltak, nem adtam lehetőséget az ígéretük megtartására. Az eredmény ismert, más lett az igazgató. Maradtam a múzeumban, végeztem a dolgomat régészként, úgymond, osztályvezetőként.

2002 tavaszán fizetetlen szabadságot kértem, hogy eleget tudjak tenni vállalt kötelezettségemnek. 1999-ben megalakult a Tompa Mihály Református Gimnázium, melyet én annak idején stratégiai célként tűztem ki egyebek között. Tanár nem volt, és az egyház megszólított, hogy vállaljam el a történelem oktatását. Eleinte heti két órát tanítottam, ez az osztályok gyarapodásával egyre bővült, és amikor eljött 2002 tavasza, már annyi órám volt (amelyet le kellett dolgoznom a múzeumban), hogy a kettőt nem lehetett egyeztetni. Úgy gondoltam, a múzeum tud egy évig nélkülözni, a gyerekek viszont nem várhatnak. Szabadságot nem kaptam, kénytelen voltam ismét elbúcsúzni a múzeumtól.

Egyre erősebb szálakkal kötődsz a református egyházhoz, amely most már több mint egy éve munkaadód is.

Római katolikus vagyok ugyan, de alkatilag is megvan bennem a protestáló vonás, az értelmiségi ember »nem fogom be pörös számat« attitűdje. Ráadásul református családba nősültem; a feleségem anyai ágon a Pósa családból való, és a korábbi vonzalom, amelyet a reformátusság irányában éreztem, erős kötődéssel gazdagodott. Ma már reformátusnak tekintem magam; ezért is természetes volt, hogy nekem a gimnázium az édesgyermekem, és örülök, hogy a létrehozásánál másokkal együtt ott lehettem.

Az egyházi építkezés kapcsán felmerült a gondolat, hogy vannak a gyülekezeteink, intézményeink, hajdani intézményeink. A munkám során magam is számos alkalommal szembesültem vele, hogy a gyülekezeteink birtokában levő anyag kallódik, pusztul, sok rongálás éri. Eljutottunk odáig, hogy szükség volna egy olyan intézményre, amely a gyülekezetek anyagát számba veszi, megőrzi, bemutatja. Ilyen gyűjteményekben a református egyház mindig is gazdag volt, elég megemlíteni Sárospatakot, Pápát vagy a Ráday-gyűjteményt. Nem kellett sokáig rágódnom, elfogadtam a felkérést. Megbízatást kaptam, hogy szervezzem meg az országos intézményt, 2002. április elsejétől tehát az egyház kötelékéhez tartozom. És végre felszabadulok a gimnáziumi oktatás terhe alól, mert szeptembertől van történelemtanár, egy ifjú kolléganő személyében.

A tanítással kapcsolatban két megjegyzést hadd tegyek. Sosem készültem pedagógusnak, régész, néprajzos muzeológus vagyok, de jól éreztem magam a katedrán. Nyitrán is, itt is, a primósokkal. Próbáltam úgy oktatni, hogy a gyerekek lássák, hol a helyük a világban, hogy nem azért tanulnak történelmet, mert fontos tudni, mi minden történt az asszírok és a rómaiak birodalmában, hanem azt, hogy mi köze a mához. A nagyobbakkal mindig azzal kezdtük az órát, hogy felírtuk a táblára: Mi közöm hozzá? Hogy 2003-ban itt, Rimaszombatban hol az ő helyük a világban, és mi közük ezeknek a térben és időben nagyon távoli dolgoknak a mához, hogyan lehet bekapcsolódni a folyamatba, amelyet emberi történelemnek nevezünk. Hogy ne becsüljék le magukat, és tudják, hol a helyük.

Ennyi minden után úgy érzed, hogy révbe értél? Hiszen bőven volt részed szakmai sikerekben.

Biztosan nem vagyok mentes a megkeseredettség jeleitől, de rám nem ez a jellemző, és semmi okom a panaszra. Gyakran voltam eszköz, de nem a politikusok és a csicskások, hanem az Úr kezében. Régészként annyi szép dologgal szembesültem, legyen az a méhi ásatás, a mára már európai rangú leletekkel, a sajógömöri ispáni vár vagy a rimaszombati főtér feltárásával, amelyek egy-egy régésznek egyenként is az álmai között lehetnének. Néprajzosként a magyar cigány mesék gyűjtése, de szülőfalumnak is sikerült emléket állítani néhai Margit néni anyagának a felgyűjtésével. Antológiát készítettem a gömör-kishonti népi költészetből, kiállításokat csináltam. Nem panaszkodom. Ötvenéves koromra azt gondolom, szebb, gazdagabb, tartalmasabb életet nem is tudtam volna elképzelni. Ráadásul ennek a tevékenységnek a táji kereteit Gömör-Kishont adja. Ezzel a régióval foglalkozom, a szülőföldemmel, a hozzám érzelmileg is közel álló tájjal, ami az embert boldoggá, de legalábbis kiegyensúlyozottá teheti.

Végszó?

Adjon az Úr elég erőt ahhoz, hogy elvégezhessem a tartozásaimat. A néprajzi gyűjtéseket mindenképpen folytatni szeretném, a régészeti ásatások anyagának publikálását is el kell végeznem.

Ezek szerint további tíz évre megvan a munkád. Erőt, egészséget kívánok hozzá.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?