Fronc, a frontember

Száraz ágon hallgató ajakkal ülnek az ország boldogulása fölött éberen őrködő magyar politikusaink, és senki közülük nem méltatja válaszra Fronc oktatási miniszter úr bejelentését. A miniszter úrnak természetesen az égvilágon semmi baja a magyar iskolákkal, csak mint mondta, azt szeretné, ha a 250-nél kevesebb gyermeket pallérozó tanintézetek összébb húzódnának. S ha egy községben két iskola van, és a tanulóik száma nem éri el a 250-et, egyesüljenek. Az ok ismerős, és a sanyarú pénztelenség logikája mentén pattan elő: az iskolák adósságterhétől az állam nem tud szabadulni, az önkormányzati reform meg nem más, mint egy szép, nagy, körbelobogózott kirakat, amely mögött üresen tátong a bolt. Az ellehetetlenült, eladósodott iskolák helyzetén tehát úgy kell segíteni, hogy csukogassuk, pontosabban olvasztgassuk egybe őket. Ami a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy a Szlovákiában található mintegy 250–270 magyar alapiskolából durván számítva marad vagy száz.

Az embernek óhatatlanul eszébe jut az az eufória, amely a pártállam bukása után arra ösztökélte a magyar iskolákat, hogy szabaduljanak a kényszergyámságtól, a szlovák igazgatástól. Pusztán azért, mert úgy természetes, hogy a szlovák iskola legyen szlovák, a magyar iskola meg legyen magyar. Ehhez képest tizennégy év alatt oda jutottunk, hogy legdemokratikusabb kormányunk a legkeményebb pártállami módszereket óhajtja visszahozni, csak más köntösben: a beolvasztás (összevonás) a gazdasági kényszer subája alatt lesz megejtve. Hacsak valaki fel nem jajdul, hogy nem jó az ötlet.

Hiszen már az sincs rendjén, hogy a szlovákiai pedagógusok bére a felét teszi ki a magyar, a cseh vagy lengyel tanárokénak-tanítókénak, hogy a környező, hasonló múltú és terheltségű országok a nemzeti jövedelem sokkal magasabb százalékát költik oktatásra, mint Szlovákia, arról nem is szólva, hogy az előttünk az Európai Unióhoz csatlakozott írek például a felzárkózás kényszerétől sarkallva megsokszorozták az oktatásra szánt pénz mennyiségét. Mert bárhol összébb lehet húzni a nadrágszíjat (nem mintha attól a gazdaság fellendülne), de a jövőt nem lehet elspórolni.

Ez a korlátolt, rövidlátó szemlélet azon túl, hogy az egész ország jövőjét ássa alá, padlóra küldi a magyar alapiskolákat. Ezért meglepő, hogy nem hördültek fel kórusban az MKP jeles politikusai: hiszen nem lehetnek olyan ostobák, hogy ne tudnák, eddig még minden összevonás, közösködés, csiki-csuki a mi bőrünkre ment.