Amikor a zenei forradalmat diszkóként kezdték emlegetni

ANNO1. rész

A rocktörténet során számos alkalommal megismétlődött: az újítások oda vezetnek, hogy egy új zenei stílus születik. Mindez a dalírás új módszereinek, az új éneklési formáknak, az új hangszerelés, a szerkesztés és a ritmus, az új marketinges ötletek, az újabb társadalmi szokásoknak és az újabb technológiáknak együttesen köszönhető. A hetvenes évek közepén a diszkó esetében is így történt. A világ minden sarkából olyan újítások gyűltek össze az USA-ban, melyek együttesen meghatározták azt a zenei-színpadi világot, amely a diszkó sajátja teremtett.

A hetvenes évek első felében a lemezgazdák új lemezpörgetési lehetőségeket kezdtek el keresni. Az akkori úttörők: Nicky Siano, David Mancuso, Larry Levan és Frankie Knuckles sokkal többet szerettek volna tenni a pultnál, mint egyik dalt egyszerűen a másikba keverni. Olyan új módszereket próbáltak találni, melyek segítségével megváltoztathatják a dalokat. A dal közepébe ugorhatnak, meghosszabbíthatják azt, és – főleg – a saját névjegyükkel láthatják el. Persze akkoriban ezt véghezvinni szinte teljesen lehetetlen volt. A legtöbb DJ két lemezjátszóval dolgozott, és sokszor a lemezeket két példányban vették meg, hogy ugyanazt a dalt összekeverhessék. Az efajta mixelés teret nyitott némi kreativitásnak, de mivel a lemezeken található két dal ugyanaz volt, nem sok mindenre volt lehetőségük.

Egyek azonban azt gondolták, hogy tudják a megoldást. Ha sikerülne olyan lemezt szerezniük, amely a dal instrumentális változatát is tartalmazza, akkor bizony valóban létrehozhatnának valami újat. A vokál közepén hirtelen az instrumentálisra váltanának, meghosszabbítanák a dalt, változatos zenei aláfestő részeket és elemeket tudnának elkülöníteni, felépíthetnék az energiát, s amikor a közönség készen áll az őrületre, akkor a DJ visszaugorna a vokálhoz, és a terem felrobbanna!

Ez volt a 12 inches előtti sötét korszak, amikor minden kislemezt 7 inches változatban, azaz 45-ös fordulatszámmal adtak ki. A lemezkiadók ezeken a single-eken általában olyan dalt adtak ki a B oldalon, amely ismeretlen és fölösleges volt. Ekkor jött a nagy ötlet! Mi volna, ha a lemezkiadók az A oldalon található dal instrumentális változatát vennék föl a másik oldalra? A DJ-k így – ha megvennék a lemezt – a vokál és az instrumentális változat meghallgatása után eldönthetnék, hogy milyenek a dal esélyei. Ezt követően megvehetnék a dalt még egy lemezen, és a két változatot egymásba keverhetnék. Persze az ötlet csak a táncdalokra vonatkozott. Bizonyára senki sem adna ki olyan balladát, melynek B oldalán az instrumentális változata található. De a tánczenék esetében kiváló ötletnek tűnt. A DJ-k így sokkal többet játszanák a dalokat, és ez az eladások növekedéséhez vezetne. Sőt, a lemezkiadónak így sokkal kevesebb pénzébe kerülne egy lemez megjelentetése, mivel nem kellene egy fölösleges dalt is feltennie a lemezre.

A történelmi pillanatról egy hét múlva írunk. *