Esélyegyenlőség

Lehajt a szomj a fapadosba. Rég ittam jó csapolt sört. Mégiscsak szégyen, hogy dühöng a nyár, én meg csak tikkadozok, és nem iszom a világ legjobb sörét, amely Corgony. De ne hazudjak: egyszerűen ejtőzni akartam.

Ülök hát a fapadosban, szívom a jó levegőt, szemben az ország legforgalmasabb útkereszteződésével. Erről mondta megboldogult sógorom, aki muzeológus és fotós volt, patetikusan széttárva a karját: „Nézd meg, hány stílus keveredik ezen az egy nyomorult téren! Az eklektika ehhez képest lószar.“ Érdekes, én addig észre sem vettem. Azóta úgy bámulom, a Jenő szemével. Mint most is. Meg az arcokat. Aztán a két gyerkőcöt. Aztán már csak a két gyerkőcöt.

Elsőre úgy öt-hat éveseknek tűnnek. A durván ácsolt asztalok és a kerítés közti mikrovilág betonján röpködnek pillangókként ide-oda, a szülők söröskriglijei és a farács között. Az egyik szülő (a nőnemű) éppen arról mesél asztaltársainak, hogyan verték fel a rendőrök, mert feküdt valahol. Talán az alkoholtól, talán a narkótól tarkón lőve.

A két gyerek amúgy elvan. Nem mondhatni, hogy rongyosak vagy szurtosak volnának. Igaz, a nagyobbiknak nagy, lila folt a bal arcán, mintha égésnyom volna. Játszanak. Nem babával, elektronikus mütyürrel, akármivel, hanem ami a kezük ügyébe akad: kaviccsal, söröskupakkal, borosdugóval. Előbb gyűjtögetik, aztán rakosgatják a szerzeményt. Nem tudom, mit építenek, nem látok odáig. Csak azt tudom, távolabbról nézegetve, hogy nem ők lesznek azok, akik két évtized múlva a Harvardról győztesként jönnek haza. Sőt, meg merem kockáztatni, a hazai Komenskýre sem igen jutnak el.

Se könyv, se baba, se szép, színes üveggolyók. Csak poros tepsik, koszos borosdugók és alkoholista ősök. A statisztika nyelvén akár azt is mondhatnánk: tipikus. Elég nagy alcsoport ugyanis az alkoholista szülő gyereke. Persze minden relatív. Lehet, hogy több gazdagság és fantázia van abban, amit a semmiből kell összerakosgatni, amibe úgy kell beleálmodni azt, ami nincs. Lehet, hogy nem nagy szerencse ágrólszakadtnak lenni, és a senkiföldjének lángoló betonján tölteni a szép nyári délutánt, de azért ki tudja, mit hoz a jövő.

Ahogy elfigyelem őket, szép, okos tekintetüket, figyelmes arcocskájukat, önkéntelenül eszembe jut, milyen egyszerű a megoldás. Nálunk is csinálni kell egy esélyegyenlőségi minisztériumot. Magyarországon már van ilyen. Persze nagyon hálás volnék annak, aki megmagyarázná, mi a manóval is foglalkozik egy esélyegyenlőségi miniszter. Tartok tőle, nehéz volna világosan megmondani. Amennyi esélytelen, lecsúszott vagy éppen lecsúszni készülő ember és emberpalánta jár körülöttünk, azt hiszem, sok miniszter kellene. De lehet, hogy valami más. *