Élet – méh nélkül

A méh élettani szerepe az, hogy nyálkahártyájába beágyazódjon a megfogant petesejt, majd benne kialakuljon és világrajöttéig fejlődjön a magzat. A nők számára azonban a méh sokkal több egyszerű szervnél: nőiességük jelképe, ezért eltávolítását még akkor is súlyos veszteségként élik át, ha már megszülték gyermekeiket.

A szakszóval hysterectomia néven emlegetett operációt különféle kórképek indokolhatják. Egy részüknél a műtétet feltétlenül el kell végezni, míg más esetekben csak úgynevezett relatív javallatról van szó, azaz a beteg panaszainak, tüneteinek, állapotának alapján az orvos csupán tanácsolja a beavatkozást. Manapság a műtétet elsősorban a méh jóindulatú daganatai indokolják (így például a miómák, a jóindulatú izomdaganatok, amelyek olykor igen nagy méretűre nőhetnek), de lehet az oka a heves fájdalmakat kiváltó úgynevezett endometrózis, amikor a méhen kívül fejlődnek méhnyálkahártya-szigetek, vagy a méhrák is. A beavatkozásra sor kerülhet nagyon erős menstruációs vérzés vagy fájdalom esetén, illetve akkor is, ha a méh helyzete megváltozik, s emiatt félő, hogy előreesik, kicsúszik a hüvelyből.

A műtétet indokoló kórképtől függ, hogy a beavatkozás mely szervekre terjed ki. Ha a méheltávolítás nem rosszindulatú elváltozás miatt történt, akkor az orvos igyekszik megmenteni a női nemi hormonokat termelő petefészkeket, és – különösen fiatal nőknél – esetleg a méhnyakat is, amelynek a szexuális életben van fontos szerepe. Ha viszont az operációt rosszindulatú daganat miatt végzik el, az eltávolításnak áldozatul esik a méhkürt és a petefészek is, nehogy a rákos sejtek szóródjanak a szervezetben.

A hasfalon át történő méheltávolításhoz a sebész felmetszi a beteg hasát: a vágás vagy hosszirányban a köldöktől a szeméremcsontig, vagy keresztben, a szeméremszőrzet felső határán halad, mintegy tíz-tizenöt centiméter hosszan olvashatjuk a Műtét előtt, alatt és után című könyvben. A függőleges metszés megkönnyíti a sebész dolgát, a vízszintes viszont kevésbé feltűnő heget hagy. A has függőlegesen futó izomrostjait sebkampóval húzzák széjjel, majd átvágják az izmok alatt és fölött elhelyezkedő egy-egy izomhüvelyréteget, és ezzel a hólyag mögött láthatóvá válik a méh. A szerv két oldalát a széles méhszalag kapcsolja a medencéhez, amely a méhkürtöt, a petefészket és a méhet tartó szalagot is magában foglalja.

A széles méhszalagot elöl megnyitják, majd a hólyagot óvatosan lefejtik a méhről. Ha a petefészkeket is ki kell venni, valamennyi eltávolítandó szervet együtt emelik ki, ha a petefészkek a helyükön maradhatnak, a petefészek ereit és a méhkürtöt lekötik és elvágják. Ezután lekötik és elmetszik a méhet tápláló vérereket is. A méh most már egyedül a hüvelyhez kapcsolódik: ha lefelé húzzák, előbukkan a hüvely, és a hüvelyboltozat megnyitható a méhnyak alatt. Kiemelik a méhet, a hüvelycsonkot varratokkal elzárják, és az addig a méhet tartó szalagokkal rögzítik a medenceüregben, majd a keletkezett sebet hashártyával borítják, és a hasfalat rétegenként zárják. A hasüregbe és/vagy a hasfalba gyakran vékony műanyag csövet helyeznek, hogy biztosítsák a sebváladék kiürülését. Ezt a csövet általában a műtét utáni napon eltávolítják.

Hüvelyi méheltávolításkor a műtét ugyancsak altatásban vagy epidurális érzéstelenítésben történik, ám ekkor a méh kiemelését lehetővé tévő metszés a hüvelyboltozatban halad, ezért a beavatkozásnak nem marad kívülről látható nyoma. Ez a megoldás azonban nem alkalmazható valamennyi betegnél és valamenynyi méheltávolítást igénylő kórképnél, mindössze az esetek húsz-harminc százalékában. Például hiába kicsi valakinek a méhe, ha súlyos hasi öszszenövések rögzítik környezetében, csak a has megnyitása jöhet szóba.

A méh eltávolításának legkíméletesebb és legmodernebb megoldását a „kulcslyuksebészetként“ is emlegetett a laparoszkópos sebészet kínálja, amely a megszokott nagy műtéti vágás helyett mindössze két-három apró, fél-egy centiméteres metszést igényel. Ezeken a „kulcslyukakon“ keresztül vezetik be a hasüregbe azt az optikai rendszert tartalmazó vékony csövet, amely a hasi szervek képét kivetíti egy monitorra. Az orvos tehát műtét közben nem a beteg felnyitott hasát, hanem a képernyőt nézi, ahol erősen megvilágított, igen részletgazdag, nagyított képet lát. Ma már a nőgyógyászati beavatkozások jelentős része elvégezhető ezzel a technikával.

A laparoszkópos beavatkozás során a köldökön, illetve a hasfalon ejtett apró metszéseken át hatolnak be a hasüregbe, a vékony csövön át betolt műszerekkel megfosztják a méhet a vérellátásától és felfüggesztésétől, majd a hüvelyen keresztül húzzák ki a hasüregből, a hüvelycsonkot pedig varratokkal zárják. Aktív szexuális életet élő nőknél ha jóindulatú betegség indokolja a műtétet, szóba jöhet csak a méhtest eltávolítása, ilyenkor a méhnyak és a hüvelyboltozat nem károsodik. A műtét során a laparoszkóp segítségével elválasztják a méhnyaktól a méhtestet, még a hasüregen belül feldarabolják, és a köldökgyűrűn keresztül kiemelik a hasüregből. Ezzel a módszerrel a beavatkozásnak semmi látható nyoma nem marad, az érintett asszonyokról csak nőgyógyász állapíthatja meg tapintással, hogy hiányzik a méhük. Ez azért is fontos, mert a nők nagy lelki teherként élik át az operációt, és lelkiállapotuk csak romlik, ha a beavatkozásnak még szembetűnő nyoma is marad.

A „kulcslyuksebészetnek“ persze nem az az egyetlen előnye, hogy nincs utána csúnya műtéti heg: hiánya az egyetlen előnye: a beavatkozás kevésbé terheli meg a szervezetet, ezért gyorsabb a gyógyulás, és minimális a műtéti fájdalom. Az így megoperált betegek súlyos hasműtét után huszonnégy– hetvenkét órán belül hazamehetnek, nem kell nyolc-tíz napot a kórházban tölteniük, és hat helyett mindössze két–három hétig vannak táppénzen. Mindebből természetesen gazdasági előnyök is származnak: a betegeknek kevesebb táppénzre, kevesebb fájdalomcsillapítóra, infúzióra, vérre van szükségük, és mivel kevesebb a műtét utáni szövődmény például a láz, a gyulladás, ritkábban szorulnak gyógyszeres kezelésre. Hogy e módszer nyilvánvaló előnyei ellenére nehezen terjed, annak két fő oka van: a berendezések nagyon drágák, és a technika az orvostól speciális, a hagyományostól eltérő képzettséget követel.