Ha unod a banánt…

Kárpát-medencei capriccio

Fura egy népség vagyunk mi itt, a Kárpát-medencében – közölte velem egy ízben idegenhonból érkezett ismerősöm. Aztán továbbfűzve a gondolatot kifejtette, hogy keresztül-kasul bebarangolva Európát, szinte mindenütt magyarokba botlik. Tele van velünk a világ – mondta –, ott vagyunk szinte minden nagyobb város főterén, és vadul csattogtatjuk vizuális élményre kiéhezett Kodakjainkat. Pedig ő, aki a civilizált világ nagyobbik részét már látta, bizton állítja, hogy a Kárpát-medencénél szebb, de főképp változatosabb hely nincs a világon.

Jogunkban áll utazni, megismerni a világot, hiszen még másfél évtizede állt a Vasfüggöny, és a szocialista tömb országaiba is csak külön engedéllyel utazhattunk, a térképen pirossal kijelölt útvonalat követve – hoztam fel akkor ellenvetésül. Aztán kisebb közvélemény-kutatásba kezdtem, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy valóban nem ismerjük szülőföldünket. Nem ismerjük azt a pár ezer négyzetkilométernyi földdarabot, amely nekünk kiméretett, és amelyen a természet szépségei szinte hihetetlen gazdagságban vannak jelen. Magashegységek, rónák, mészkőfennsíkok, szurdokvölgyek, folyó menti síkok, kiterjedt erdőségek, tengerszemek, sztyeppi táj, a „magyar tenger“, havasok váltják egymást szinte olyan hirtelen, hogy nem is győzzük követni. Mindazért, amiért a világ más tájain több ezer mérföldre kell utazni, nálunk elég lehajolni. Nem kell lokálpatriótának lenni ahhoz, hogy felfigyeljünk a Kárpát-medence kincseire. Elég, ha csupán nyitott szemmel járunk, és mindvégig a földön maradunk; de akár Hamvas Bélát is idézhetném: „Aki utazik, önmagát ismeri meg.“

Amit nem emészt fel az idő

Európa talán legsokszínűbb multietnikus közegében élünk. A népi kultúrák úgy fonódnak itt egymásba, hogy ma már szinte teljességgel lehetetlen megállapítani, mi melyik népcsoportnak a hozadéka. Arról persze lehetne vitázni, hogy ez jó-e vagy rossz, de ha abból a félig bölcseleti, félig pedig spekulatív tételből indulunk ki, hogy nincsenek jó vagy rossz, csupán egymástól különböző dolgok, nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

„Török, tatár, tót, román kavarog e szívben“ – írta önvallomás gyanánt József Attila, s ez a Kárpát-medence népeire és népi kultúrájára is vonatkozik. Hogy mi marad meg az utókor számára ebből a népi hagyatékból, szintén vita tárgyát képezhetné. Dőreség volna azonban azt hirdetni, hogy ha a politikai viszonyok nem kedveznek egy-egy kisebbségnek, annak kultúrája pusztulásra van ítélve. Olcsó bölcsesség, mely a múltban sem állta meg, és ma sem állja meg a helyét. A hagyományok megőrzése sosem lehet „össznépi“ téma, mindig egy-egy kisebb, aránylag zárt közösségnek kell gondoskodnia arról, hogy a múlt értékei fennmaradjanak. Aki nyitott szemmel járja a térséget, láthatja, hogy e téren – minden siránkozás ellenére is – jócskán megütjük azt az átlagot, melyet a kontinens nyugati felén általában állami támogatással működő kisebbségi népművészeti vagy hagyományőrző csoportok képviselnek.

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Kárpát-medencében a világtörténelem legnagyobb gondolkodóinak szinte mindegyike megfordult, és itt hagyta kézjegyét. A palotákat, várkastélyokat a legnevesebb építészek építették, egyetemeink létrehozásánál pedig a legnagyobb tudósok bábáskodtak. Az itteni uralkodócsaládok szinte mindegyike a tudományok, a művészetek, valamint általában a szellemi élet nagy pártolói voltak; középkori gótikus templomok, könyvtárak, múzeumok őrzik ma is szellemi örökségüket. Mert hatni akartak, és hatottak is.

És volt úgy, hogy a haza tényleg fényre derült.

Tengerre, magyar?!

Mit tudunk mi mindezzel kezdeni, késői utódok (akiknek mellesleg itt egykor kis Svájcot ígértek)?

Két dolgot: ülhetünk ölbe tett kézzel, és megvárhatjuk, amíg eladják fejünk felül a hegycsúcsokat, vagy privatizálják a Kis-Dunát – vízimalmostul, vadrezervátumostul. De ki is használhatjuk, és az ősök hagyatékán, valamint a természet ajándékain kiépíthetjük egzisztenciánkat, mely nem csupán a mára, a pillanatnyi megélhetésre (vagy nevezzük túlélésnek?) jelent megoldást, hanem a holnapra is. A gazdaságilag leépített, érdekcsoportok között gondosan felparcellázott térség jövője egyértelműen az idegenforgalomban rejlik, mely a kistérségfejlesztés, az egyes homogén tájegységek és népcsoportok szempontjait kell, hogy szem előtt tartsa.

Visszatérve a nyaraláshoz, illetve a szabadidő eltöltésének módjához: az elkövetkező oldalakon – a teljesség igénye nélkül – néhány olyan szabadidőprogramról esik szó, melyek helyben vannak, tulajdonképpen itt zajlanak, a „kertek alatt“. A választék szinte kimeríthetetlen, ezért vigyázat! Ne akarjunk többet belepréselni abba a két hónapba, mint ami tényleg belefér! *