„A tenor egzotikus madár, kényeztetni kell”

Margita István szerint „főleg a hölgyek imádják a tenorokat, mert minden operában a tenor a hős, ő győz mindenben, s ha nem győz, és meghal a darabban, a közönség akkor is imádja. A bariton és a basszus mindig a rossz szerepeket énekli. Adlernek igaza van, hogy egy jó tenor mindig kasszasiker.”Margita István bejárta a világot, a legnagyobb operaházak színpadán énekelt. Tősgyökeres kassai, de évtizedek óta Prágában él, nemcsak a pálya, hanem a magánélete is a cseh fővároshoz köti: negyedszázada él boldog házasságban az egyik legnépszerűbb cseh énekesnővel, Hana Zagorovával. Amikor külföldi „kóborlásaik” után csinos prágai lakásukban leülhetünk beszélgetni, Hanka, akinek aznap más elfoglaltsága akadt, annyit azért elmesélt, hogyan mutatkozott be Kassán jövendő anyósának – magyarul. István tanította meg egy-két mondatra, csak épp nem sejtette, hogy huncutságon jár az esze, s azok a szavak nem szalonképesek. István édesanyja azonban vette a lapot, s azzal zárta a szívébe, hogy „legalább őszinte menyem lesz”. Adlerről váltsunk Margitára, aki úgy véli, hogy a „tenor egy egzotikus madár, s nagyon kényeztetni kell”.  Ez így igaz, mert nem vagyunk sokan, pontosabban, van belőlünk elég, de nem mindnek sikerül az a nagy karrier, amelyre készül, mert hamar vállal olyan szerepet, amelyre még várni kellene öt-hat-tíz évet is. Sok ilyen embert ismerek, fiatalon gyönyörű hangjuk volt, de nagyon hamar befejezték. Ezért vagyunk egzotikus madarak, s el is vagyunk kényeztetve. Ezt látja az ember, amikor bejön a színházba: az első és a legjobb öltözőt már nem a szoprán kapja, hanem a tenorista. Igaz az az állítás, hogy az operaáriák fele tenor?  Nem mindig, de sokszor. Sok duett és tercett is van az operában, de a nagy operákban a tenorista a végén énekli a legnehezebb jelenetet, előad egy nehéz áriát, és meghal. Ezt imádja a közönség. Volt idő, amikor az énekesek 150 kilósak voltak, s kiálltak egyik a jobb, másik a bal oldalra, s elénekelték a duettet. Ma már nincs ilyen. Ma a rendezők azt akarják, hogy az énekes jól nézzen ki, olyan kosztümöket adnak rájuk, ami egy 120 kilós emberen nem mutat.  Pavarottin nem kellett mutatnia... Neki mindent meg lehetett bocsátani. Ha ő kijött a színpadra, olyan fluiduma volt, amilyen ma senkinek nincs. Megéltem egy emlékezetes előadást Budapesten. A Bohémélet végén, amikor Mimi – akit Kincses Veronika alakított – meghal, Pavarotti letérdepelt hozzá... De nem bírt felállni. Mimi segített neki, a közönség röhögött, ám neki ezt is megbocsátotta.  A kollégámnak meséltem Prágába jövet az autóban, hogy van egy nagyszerű tenorunk, Margita István, aki Kassán született, ott nőtt fel, máig ott él a bátyja, az édesanyja, s mi nem láthatjuk őt Szlovákiában. Másutt megbecsülik, kényeztetik, mi meg nem akarunk tudni róla.  Ezt Pozsonyban mindig megkérdezik, és én azt válaszolom, valószínűleg nem bocsátják meg nekem, hogy elmentem Kassáról Prágába. Én Pozsonyba akartam menni, de a főiskola nem vett föl, s aztán a színház sem. Nem volt érdekük, hogy ott énekeljek, s a mai napig sem érdekük. Kicsinyesség? Irigység? Nem akarják, megelégednek azzal, ami van. Pedig én nagyon jól ismerem Chudovskýt, az operaház igazgatóját, akinél a Szerelmi bájitalban Kassán annak idején, kezdőként Nemorinót énekeltem, s óriási siker volt. De nem hívnak meg.  Olvastam, hogy Peter Dvorský­hoz, aki szintén tenor, s Kassán nemrégiben igazgató volt, szintén rossz élmény fűzi.  Ha már őszintén beszélünk: vele olyat is megéltem, hogy az 50. születésnapomra koncertet akartam szervezni a kassai színházban, ahol kezdtem, de nem adta ki a színházat. Nekem Prága sokat segített: befogadott. Amikor idejöttem, Zdeněk Košler volt a fő karmester és az opera igazgatója, s ő mindjárt szerepet adott a Mozart-operákban. Az első Taminó volt a Varázsfuvolában, majd Don Octavio a Don Giovanniban, Ferrando a Cosi fan tuttében. Amikor ezt Pozsonyban kiderült, azt akarták, hogy menjek vissza, de nem mentem. Az történt, amit Pozsonyban nem nagyon akarnak hallani: 15-20 évvel ezelőtt nagyon magas színvonala volt az ottani operának. Ha az ottani énekesek Prágába jöttek fellépni, azt mondták: megmentik az előadást. Aztán fordult a kocka. Énekelt egyáltalán Szlovákiában? Igen, de a prágai Nemzeti Színházzal. A darabnak óriási sikere volt, de mégis kibeszéltek. Két éve készítettünk Dáša Peckovával egy turnét, Csehországban. Tizenöt koncertünk volt, Kassán egy, s Pozsonyban nem kellett.   Lehetetlen felsorolni, hol mindenütt énekelt, csak a leghíresebbeket említve: a Metropolitanben, a Covent Gardenben, a Scalában. Legutóbb azért nem tudtunk találkozni, mert Madridban kellett beugrania. Budapesten is járt? Igen, de oroszul énekeltem. Magyarországon éltem meg életemben először, hogy Csajkovszkij Anyeginjében Lenszkij áriáját meg kellett ismételnem, úgy tomboltak a nézők. Nagyon kellemes volt, hogy így befogadott a budapesti közönség.  Van olyan színpad, ahová jobban visszavágyik? Van, a New York-i. A Metropolitan vezetésének kiváló az énekesekhez fűződő viszonya, tudomására hozzák, hogy örülnek annak, ha ott van. Ez nincs meg a milánói Scalában. Ott tudatják veled: örülj, hogy itt vagy. Ez a különbség. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"292561","attributes":{"alt":"","author":"Somogyi Tibor felvétele","class":"media-image","height":"313","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Az ön repertoárjában főleg Wagner és Janáček szerepel.  Amikor elkezdtem énekelni, jelentkezett egy svájci ügynökség, hogy láttak a Szerelmi bájitalban, és szeretnének velem törődni. Két lehetőséget ajánlottak: nemzetközi és hazai karriert. Az előző kizárja az olasz repertoárt, mert rengeteg olyan énekes van, akik ebben nálam jobbak. Ezért az én hangomnak megfelelő szláv és német repertoár jött számításba: Csajkovszkij, Janáček és Wagner. Úgy döntöttem, hogy ezt vállalom, ez nagyon fontos döntés volt az életemben. S megérte.  Térjünk vissza a fiatal Pistához, ahogy otthon becézték: nem énekesnek készült, hanem pilótának.  Az akartam lenni. Befejeztem az iparművészeti középiskolát fotós szakon, s bekerültem egy üzletbe, ahol semmi mást nem csináltunk, csak igazolványképeket. Amikor már a napi ötvenediknél tartottunk, azt mondtam, hogy ez nem az én utam. Egy napon meglátogattak bennünket Somorjaiék. Az ismerőseink akkor jöttek vissza Svájcból, s a feleség, aki hallott gyerekként, megkérdezte, hogy énekelek-e még. Mondtam, hogy nem, de Lýda erősködött, hogy épp tanítani kezdett, s menjek be az iskolába. Elmentem, s egy hónap múltával közölte, hogy annyit fejlődtem, mint más egy év alatt, szeretné velem folytatni. Beleegyeztem. S mivel augusztus havában születtem, az Oroszlán jegyében, s mint ilyen, imádom a tapsot, a reflektorfényt, s mivel a minikoncerteken az osztálytársaim vadul tapsoltak nekem, egyszer hazajövet azt mondtam: én ezt fogom csinálni. Sokat tanultam, bekerültem a kassai színház kórusába, kisebb szerepeket is kaptam. Az első nagy szerepem a Don Pascuale Ernestója volt, nagyon nehéz, olyan technikát követel, ami nem kezdőnek való. Nagy bukás lett belőle. Édesanyám bejött az öltözőbe, s kiosztott, hogy „ha így akarod ezt csinálni, akkor fejezd be már ma”. Ez nagy pofon volt, hát még a kritikák. Egyik rosszabb a másiknál. Akkor eldöntöttem, hogy pedagógust váltok. Hallottam, hogy van Miskolcon egy nagyon jó tanárnő, Pecker Zsuzsa, akihez a budapesti énekesek járnak. Megszereztem a címét, s elmentünk hozzá. Meghallgatott, s azt mondta: „Nagyon sok munka áll előtted, de szeretek utazni, lejövök hozzátok Kassára”. Hétvégenként nálunk volt, dolgoztunk, s ő nagyon sokat segített. Szerettem volna bejutni a pozsonyi színházba, de elutasítottak. A szerencse szólt közbe: egy napon a prágai színház felhívta Kassát, hogy nincs-e valaki, aki elénekelné Lenszkijt, mert az ő énekesük megbetegedett. Repülőre ültem, négy órára értem Prágába, s amíg bejutottam a Smetana Színházba, fél hat volt. Rámhúzták a kosztümöt, s kilöktek a színpadra. Csakhogy az háromszor akkora volt, mint a kassai. Gondoltam, erre képtelen leszek, de feltört bennem az Oroszlán, hogy hát mégsem fogom itt magam összesz...i. Nagy sikerem lett, a közönség befogadott, s az előadás után az igazgató szerződést ajánlott. Aztán ’86-ban a Prágai Tavasz fesztiválján megnyertem az énekversenyt.  Édesanyja mikor változtatta meg a véleményét? Amikor Pecker Zsuzsához jártam, meg amikor Kassán a Szerelmi bájitalban Nemorinót énekeltem. „Ez az út már tetszik nekem” – mondta az előadás után. Ez nagy elismerés volt.  Azóta nagy és sikeres utat járt be, a világ legnagyobb színpad­ain énekelt, lemezei jelentek meg Karel Gott-tal, Lucie Bílá­val, Eva Urbanovával, Marta Kubišovával. A feleségével, Hana Zagorovával viszont nem koncertezik gyakran.  Közösen akár húsz koncertünk is lehetne havonta, de Hanka jól mondja, hogy a közönség fele miatta, a másik fele,miattam jönne, s ha ő lesz a színpadon, az enyéim nem bírják majd kivárni, mikor fejezi be, mert engem várnak.  Ez nem biztos... De, biztos. Ezért nagyon kevés a közös koncert. Új lemezemen, amely márciusban fog megjelenni, lesznek francia sanzonok, újak is, és Hanka is énekel egy dalt. Sikerült egy fantasztikus dolog: felhívtuk Hana Hegerovát, megengedné-e, hogy az egyik számába, a Mapa lásky címűbe beleénekeljek, s följátsszam mint duettet. Megengedte. Ez lesz a lemez címe is.  Huszonöt éve vannak együtt Hankával. Mitől ilyen jó ez a házasság? Isten adta. Ennyi év után is úgy rohanok haza, mint akkor, amikor megismertem. Örülök, hogy valaki vár rám. Azt, ha valaki nem boldog, érezni a munkájában is. A boldogtalanok semminek nem tudnak örülni. Az is közrejátszik, hogy mindketten énekesek? Nem, de nagyon jó volt az időzítés. Amikor Hanka a karrierje csúcsán volt, én kezdő voltam. Hanka számára az volt a fontos, hogy ne maradjon egyedül. Azelőtt nem sikerültek a kapcsolatai, minden férfi féltékeny lett a karrierjére. Nekem viszont nagyon sokat segített a pályafutásomban, sok mindenkinek bemutatott. Annyira akarta, hogy  a kapcsolatunk működjön, hogy egy ideig nem is szerepelt, engem kísért mindenhová, ahová fellépni mentem, ami nekem nagyon kellemes volt, mert csak kevesen képesek rá. Egy idő után sikerült rábeszélnem, hogy szervezzen egy koncertet, s ezen a közönség újra tombolt.  Az ilyesmi nem mindig működik: ha valakit hozzásegítünk a sikerhez, hírnévhez, megesik, hogy az ellenünk fordul. Itt nem volt féltékenység, kívántam neki, hogy visszatérjen oda, ahol volt, s a közönség három év alatt nem felejtette el.  Hanka most is elkíséri, ha külföldön kap szerepet?  A szerződések négy-öt évre előre ismeretesek, Hanka tudja, mikor vannak a premierek, s ilyenkor hazatérésünk előtt úgy egy hónappal előbb jön, s aztán együtt térünk vissza. Ő ezt élvezi, mert kint nem ismerik. Nyáron Chicagóban bolyongott, New Yorkot jobban ismeri, mint én, mert én próbáltam, amíg ő a várost járta.  Érintettük a rivalitást, a félté­kenységet, az irigységet, ami a nagy művészeket sem kerüli el. Ezt hogyan viseli? Lehet ezt nem tudomásul venni? A három nem ugyanaz. Az egészséges rivalitás kell. A másik kettőnél mindig egy nagy színésznő jut az eszembe, aki azt mondta nekem, hogy otthon sírhatsz, a színházban viszont sose mutasd ki a sértődöttséget, a bántódást, ezt az örömöt ne szerezd meg senkinek. Hankának igaza van, hogy nyugalommal jobban meg tudsz sérteni valakit, mint ha lerohanod, ha hisztizel. Urbán Klára