Amikor Afrikában jártam

Ez azért van így, mert a jó mesében mély bölcsességek és örök igazságok rejlenek, olyanok, amelyekre minden kor embere életkortól függetlenül egyformán szomjazik.

Ha valami kiment a divatból, az a mesélés. Amikor a szülő vagy más közeli személy leül a gyerekkel és felolvas neki, esetleg fejből mond el egy létező vagy saját maga által kitalált mesét. Nem véletlenül írtam ezt le ilyen részletesen, ugyanis sokaknak a mesélés a tévés/internetes mesecsatornák nézését jelenti. Ami végső soron nem baj, amíg kiegészítésként szolgál, nem pedig a gyerek fő tevékenysége. Csakhogy amint a gyermekpszichológusok is figyelmeztetnek, bár divat arra panaszkodni, hogy a gyerekek, már a kicsik is médiafüggők, valójában sok szülő örül ennek, mert amíg a tévé vagy a számítógép előtt ül, nem kell vele foglalkozni.

De ez sem új dolog. Emlékszem, hogy csodálkozott sok osztálytársam, amikor kiselsős koromban elmondtam, hogy az apukám előző este a kis Mukkot olvasta nekem. Ők a Belfegort nézték a tévében. Szégyelltem is magam, hogy én nem, de aznap este megint elragadott a repülő szőnyegek világa. És nem bántam. Azt hiszem, azokat a szavakat, hogy füge, datolya, akkor hallottam először. Amikor évekkel később már lehetett kapni az üzletben, a kis Mukk és az én akkor már örökre elköltözött apukám jutott az eszembe. És lélekben megköszöntem – most is megköszönöm – neki ezt az élményt. Meg a többit. Mert ő úgy tudott mesélni, mintha benne járt volna a történetben, visszatekintve látom, hogy nagyon élvezte. Saját maga is talált ki meséket, például arról, hogy amikor Afrikában vadászott, milyen állatkákkal találkozott, mit mondtak neki, és hogy a végén senkit sem vadászott le, mert mindegyik állat a barátja lett. Én ezt persze sokáig el is hittem.

A mese tehát nemcsak a gyereknek lehet élmény, hanem a felnőttnek is. De csak a jó mese. Számomra rossz az a mese, amelyből kihagyják vagy relativizálják a rosszat, mondván, ne ijesztgessük a gyereket. Csakhogy ez önámítás, mert a rossz a valóságban is létezik. Sokszor tetteti magát kedvesnek, jóságosnak, és elhisszük, hogy az is, mert nehéz beazonosítani. Viszont a jó mesében a gonosz egyértelműen beazonosítható, és el is nyeri a büntetését, vagy megjavul. Ettől van az, hogy a mese biztonságérzetet ad. A gyerek nyugodtan el tud aludni, mert őt már a farkas nem fogja éjszaka meglátogatni (nem úgy a Belfegor, hány osztálytársam félt tőle!).

Ne féljünk. Meséljünk.