Pedagógus, akinek a neve fogalommá vált

A lakás ablakaiból szemlélve a tájat az ember úgy érzi, hogy a Duna, Esztergom és Párkány is a lába előtt hever. Impozáns könyvtárát nézegetve pedig az egész világ gombostűfejnyivé zsugorodik.

Tekintélyes könyvgyűjteményét látva magától adódik a kérdés: ki a kedvenc írója?

Nincs kifejezetten kedvenc íróm. Gyermekkorom meghatározó költője Arany János és Petőfi Sándor volt. Akárcsak Sütő Andrásnak, a Toldi öcsémnek és nekem is nyelvünk erdőzúgását jelentette. Gyerekkorunkban édesanyám olvasott fel nekünk mindent, amit jónak látott. Arany és Petőfi mellett főleg Móra Ferencen, Jókai Móron és Verne Gyulán nevelkedtem. Első saját könyvemet, a Robinsont „szorgalmas munkámért” nyolcadikos koromban kaptam. Máig féltve őrzöm.

Vagyis édesanyja volt az, aki megszerettette önnel az irodalmat…

Ő tanított meg írni és olvasni is. 1944-ben lettem első osztályos, de gyorsan közeledett hozzánk a front, ezért az iskolát hamarosan be kellett zárni. Szülőfalumat, Csiliznyáradot megszállta a visszavonuló katonaság, az iskolánk egyetlen tantermére is szükségük volt az elszállásoláshoz. A háború után a jogfosztottság évei alatt szüleim kénytelenek voltak otthon tanítani engem. Édesanyám a betűvetésre, édesapám a számtani négy alapműveletre és a geometriára. 1947-ben nyílt meg újra az iskola, melyben szlovák nyelven kellett volna tanítani, de nekünk, nyáradiaknak szerencsénk volt, mert tanítónk egy bősi fiatalember, Miklós Imre lett, aki kiválóan tudott differenciálni. Azoknak, akik már tudtak írni-olvasni és számolni, igényesebb feladatokat adott, ezért az iskolában nem unatkoztam.

Az alapfokú ismereteit tehát szlovák nyelven szerezte?

Nem teljesen. Miklós Imre vezetésével egy évig magyarul tanultunk a szlovák iskolában. Amikor kiderült a stikli, új tanítót kaptunk, egy nagyon fiatal, bánói fiút. Egy szavát sem értettük. Időnként magyarul tudó édesanyja utazott le hozzá és ült be a tantermünk kályhája mellé horgolni, kötögetni, de főleg tolmácskodni. A hittant egy idős szlovák plébános, Bolaček Fabián tanította – magyarul. Könnyed módszerrel hamar megértette velünk a tudnivalókat, amit a következő órán számon is kért. Ha valaki valamit nem tudott a Kis Bibliából vagy a Katekizmusból, annak jól kiporolta a nadrágját, amit senki sem vett zokon tőle, mert a hittanórák után rengeteget játszott velünk. Hosszú reverendájában még futballozott is. Volt egy diavetítője, amit időnként magával hozott. A kopott, szakadozott rajzfim-szalagok a János vitézből és a Toldiból őriztek meg szinte összefüggéstelen epizódokat, de volt rajtuk néhány mesefigura is, amelyeket ő kabaréba illő mozdulatokkal keltett életre. Olyan természetesen tudott komédiázni, hogy mi dőltünk a nevetéstől. Házi feladatot sohasem adott. Fontosabb volt számára, hogy jól érezzük magunkat az iskolában.

Pedagógusként tudta értékeli ezt az attitűdöt?

Természetesen. Amikor csak lehetett, szabad teret adtam a gyerekek kötetlen játékának, mert a játék kiváló feszültségoldó. Iskolaigazgatóként elnéző voltam, ha a kollégák a hivatalos nagyszünetre ráhúztak 10-15 percet, mert sajnálták félbeszakítani a gyerekek önfeledt játékát. Ám ezt csak a kihelyezett osztályokban lehetett megtenni.

Minek köszönhető, hogy a párkányi alapiskola a nyolcvanas években, bár a tanteremhiány miatt nagyon mostoha körülmények között működött, országos hírnévre tett szert?

A mai értelemben vett hivatalos pedagógiai programunk nem lehetett, de sikerült egy jól működő belső rendszert felépítenünk, amelyben fontos szerepet kapott a kultúra és a sport. Ma is hálás vagyok kollégáimnak és a szakkörvezetőknek, akik között több szülő is akadt, hogy vállalták az ezzel járó pluszmunkát. Meggyőződésem, hogy az a jó iskola, melybe szívesen jár a gyerek. Amelyik nem folyvást követel tőle, hanem az önállóságát fejleszti, miközben a legtöbb élményben tudja részesíteni, és feladatait nem a szülőkre hárítja.

Mi a véleménye az országos PISA-eredményekről? Merre tart a jelen iskolája, hol tart most az oktatásügy?

Aki kitalálta ezt a felmérést, nem sokat tudhat az iskolákról és az emberi elme gyermekkori, szüntelen változásban levő működéséről. Nincs hír arról, hogy a gondolkodásmódok közül melyiket kutatják. Ha a konvergenst – amire oktatásügyünk épül –, akkor az egésznek nem sok értelmét látom, mert az igazi tehetségek divergens gondolkodással vannak megáldva és egyúttal megátkozva. Ők azok, akik a legtöbb problémát okozzák a tanítóknak, mert amellett, hogy az agyuk divergensen működik, túlságosan érzékenyek és néha „megbocsáthatatlanul” szembeszegülők, ezért sokakat közülük kíméletlenül eltaposnak. A felmérő tesztek összeállítóit valószínűleg csak az érdekli, hogy a felnövekvő nemzedék mennyire lesz versenyképes. Állami hozzájárulással frusztrálják a gyerekeket és a szerencsétlen pedagógusokat is. Egyébként azt, hogy baj van a gyerekek szövegértésével, már a hetvenes években észrevettük. Meg azt is, hogy a tananyaghalmozásnak és a felgyorsított tempónak hamarosan rossz vége lesz.

Valahogy az az érzésem, hogy nyugdíjas éveit nem elefántcsonttoronyba zárkózva tölti…

Igyekszem aktívan és hasznosan tölteni az időmet. Napi két-három órát dolgozom. Megtanultam használni a számítógépet. Régebben kézzel írtam, feleségem gépelt le utánam mindent. Ő az első és majdhogynem kizárólagos kritikusom is.

Szeberényi Zoltán irodalomtörténész, kritikus, egyetemi oktató önnel kapcsolatban így fogalmazott: „Csicsay irodalmi tevékenységének fontos részét képezi az igényes ismeretterjesztés, a szépirodalom eszközeivel végzett tájékoztatás…”

Hálás vagyok érte, és ezúton is tisztelettel köszönöm neki. Íróként tulajdonképpen ennek a jellemzésnek szerettem volna és szeretnék ma is megfelelni.