Tizenegy év után új albumot adott ki a Rolling Stones

<p>A Rolling Stones minden idők leghíresebb rockzenekara.&nbsp;Rajongótáboruk az elmúlt évtizedben sem apadt, pedig 2005 óta nem jelentettek meg új albumot. Múlt pénteken aztán végre kijött a Blue &amp; Lonesome. Három nap alatt vették fel, és bluesfeldolgozások vannak rajta.</p>

Könyvtárnyi cikket összeírtak már a zenekarról, újat mondani nem könnyű, de ritkán emlegetett tényekkel talán szolgálhatok. Méltatlanul kevés szó esik például Jaggerék „edukációs tevékenységéről”, amelyet a kezdetektől lelkesen művelnek.

Amikor szegényes volt még a repertoárjuk, a blues nagyjaihoz fordultak, öreg fekete zenészek számait dolgozták fel és mutatták meg fiatal fehéreknek. Willie Dixon, Jimmy Reed, Slim Harpo és Muddy Waters voltak a kedvenceik, nevüket is egy Muddy Waters-dal címe ihlette. Aztán, amikor világhírűek lettek, elhordták magukkal turnézni B. B. Kinget vagy Howlin’ Wolfot, szintén oktató-nevelő célzattal. Sőt előfordult, hogy csak akkor voltak hajlandóak szerepelni egy tévéshowban, ha a csatorna néhány blueszenésszel is szerződést köt aznap estére. És persze saját számaikba is beiktattak tizenkét ütemes bluesakkordmeneteket. Ennek ellenére mindenkit meglepett, hogy tavaly decemberben sebtiben rögzítettek tizenkét bluesfeldolgozást. Ez lesz hát a rég várt új Stones-album? Igen, ez lesz, ha majd kijön – hangzott a válasz. Nem kapkodták el a megjelenést, és a borítót sem gondolták túl – az ikonikus Andy Warhol-féle logó díszeleg rajta.

De gyűjtsünk inkább jelzőket a zenére. Mocskos, karcos, nyers, intenzív, mély, hetyke, lázadó, füstös, letaglózó. Már a nyitó Buddy Johnson-dal (I’m Just Your Fool) olyan, mintha egy blueskocsmába csöppentünk volna St. Louis-ban vagy Memphisben. A Stones évtizedek óta nem hatott ilyen frissnek és erőteljesnek.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"258554","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Határozottan jót tett az anyagnak, hogy rövid idő alatt rögzítették, mert így félúton van a koncertalbum és a stúdióalbum között. Keith Richards szerint több dalt meg sem ismételtek, az első verzió került lemezre, mert ezzel is a régi szép idők spontaneitását akarták visszahozni, amikor minden lemez pár nap alatt készült, kevés, vagy épp egyetlen hangsávra. Azt már én teszem hozzá, hogy a korabeli technikai adottságokat is sikerült imitálniuk. A hangzás nemhogy nincs fényesre polírozva, de néhol olyan, mintha egy utcai hangszóróból szólna a zene. Persze lehet, hogy pont ezen a retrohatáson dolgoztak a szakemberek hosszú hónapokon át.

Emlékeznek a Wag the Dog (Amikor a farok csóválja) című Barry Levinson-filmre? Abban veszik lemezre az öreg bakancsról szóló dalt, és csempészik a nemzeti könyvtár archívumába, hogy könnyfakasztó sztorit kreáljanak egy kitalált háborúból hazaérkező veterán alakja köré. Nos, a Blue & Lonesome majdnem úgy hangzik, mintha a fél évszázaddal ezelőtti szalagok közé akarták volna utólag becsempészni. Azért csak majdnem, mert ezek a hetvenes éveikben járó rockerek mára szépen hozzáöregedtek a blues műfajhoz. Biztos nem örülnének annak, amit most leírok, de szerintem anno némileg felvizezték, „poposították” a nagy blueselőadók dalait. Ez megbocsátható, hiszen suhancok zenéltek suhancoknak, és mindenkit elkábított a blues sodrása, fésületlensége. Nos, mostanra rájöttek, hogy a blues ennél sokkal több. Ehhez a műfajhoz ugyanis meg kell öregedni. Most mély átéléssel, egy mozgalmas élet minden tapasztalatával felvértezve prezentálják nekünk ugyanazt, amit anno általuk szerettünk meg. A szájharmonika nem izgágán és pimaszul süvít Mick Jagger szájában, hanem sírásra ingerel, mélyről jövő érzelmeket közvetít. Az ének sem rockosan affektáló – ez az, ami sokakat idegesít Jaggernél – hanem letisztult, elgondolkodtató, gyakran mögöttes tartalmakra utaló.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"258555","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

A hangszerek élvezetesen kommunikálnak egymással. A Little Rain-ben például Keith Richards és Ronnie Wood úgy játssza párhuzamosan ugyanazt a gitártémát, mintha nem is minket szórakoztatnának, hanem egymást. Charlie Watts dobtémái minimalisták, ám zúzósak. A Commit a Crime végén pedig azt a bűnt is elkövetik, hogy megnyomják a „fade”-gombot, mint amikor nem sikerül a befejezés, és a hangmérnök úgy menti meg a felvételt, hogy a vége felé lehalkítja. Ilyet csak régi bluesmesterek lemezein hallani. És a mai vásárló már ettől is boldog.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?