Kisgéresben áll az elhurcoltak központi emlékműve

Négy év húsz nap

Szlovákiában az első ilyen központi emlékhely kialakítását a Fórum Kisebbségkutató Intézet kezdeményezte. Furik Csaba, Kisgéres polgármestere lapunknak elmondta, az ötlettel, hogy az emlékművet épp a községükben állítsák fel, Simon Attila, az intézet igazgatója kereste meg. Mivel Kisgéres azon települések egyike volt, ahonnan a lakosok számarányához képest 1944-ben a legtöbb embert hurcolták el málenykij robotra, kb. 160-at – akik közül több mint 90-en soha sem tértek haza –, nyilvánvaló volt, hogy a falu jelenlegi vezetése szívesen csatlakozik a kezdeményezéshez. A polgármester a szoboravatón elmondta, nagyapja szintén ott volt az elhurcolt civilek között. 1944. december 3-án vitték el társaival együtt háromnapos munkára, és csak négy év és húsz nap múlva, 1948 decemberében tért haza. Kisgéresben egyébként az áldozatok tiszteletére 1991-ben már állítottak egy emlékművet, melyen 105 név olvasható, azóta minden év december 3-án megemlékezést tartanak.

Nincsenek pontos adatok

A szovjet katonák 1944 őszétől Kárpátaljáról, Kelet-Szlovákiából és Kelet-Magyarországról hurcolták el a magyar és a német ajkú civil lakosságot málenykij robotra. Az áldozatok pontos számát egyelőre senki sem ismeri, egyes becslések szerint meghaladja a 30-40 ezret is, 5-6 ezren pedig soha sem tértek vissza a munkatáborokból. A Bodrogköz és az Ung-vidék szinte minden településéről deportáltak civileket. Kassától a Szoroskőig húzódó vidéken is volt szervezett deportálás, de a Rimaszombat melletti Nagybalogról is vittek el férfiakat. Mecenzéfről több mint 400 németet deportáltak, pedig a település szovjetbarát volt, partizáncsoport is tevékenykedett itt. Amikor a szlovák parlament a kilencvenes évek elején megszavazta a deportáltak kárpótlásáról szóló törvényt, 14 ezren nyújtottak be ilyen kérelmet. A szovjetek 1944-ben a 18 és 50 év közötti férfilakosságot felszólították, hogy jelentkezzenek 3 napos munkára. Az elsők csak 1946/47-ben tértek vissza. A fiatalokat azért küldték haza, hogy agitáljanak a szovjet hatalom mellett. Akiket mindenfajta fizikai munkára alkalmatlannak tartottak, szintén elengedték. A legtöbben 48/49-ben érkeztek haza, a többiek csak 1952/53-ban, Sztálin halála után, amnesztiával szabadultak. A szolyvai táborban a Bodrogközből és az Ung-vidékről elhurcoltak közül rengetegen elpusztultak. A halálozási arány jócskán meghaladta a 30 százalékot. A települések vezetőinek komoly felelősségük volt akkoriban is, hisz tudunk olyan faluról, ahonnan senkit sem vittek el, mert a bíró előre értesítette a férfilakosságot arról, hogy mi várható. Sokan azonban tényleg nem tudták, mi vár rájuk, hisz a parancs értelmében három napi élelemmel kellett munkára jelentkezniük. Aztán egyszer csak katonák vették körül az embereket, nem engedték meg nekik, hogy távozzanak, és munkatáborokba szállították őket. Kevesen tudják, hogy ez idő alatt nemcsak férfiakat, hanem – főleg a német községekből – nőket is deportáltak.

Méltó helyre került

A szoboravató előtt a kultúrházban szakmai konferenciát tartottak, Köteles László, Lukáč Gábor, Koós István és Fodor Attila tartott előadást, majd a helyi magyar alapiskola kertjéből kialakított kis téren leplezték le Lipcsey György Munkácsy-díjas szobrászművész alkotását. A szoboravatón többek közt részt vett Haraszti Attila, Magyarország kassai főkonzulja és Földváryné Kiss Réka, a budapesti Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke is. Furik Csaba tájékoztatása szerint mihelyst ezt az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a szobor környezetét is rendbe teszik és a területre virágok kerülnek.