Varnus Xavér megtalálta zenésztársát Bärnkopf Balázsban

Egy fiatal tehetség és egy évtizedek óta jól ismert arc, hangszerének világviszonylatban is egyik legjelesebb művésze. Kettőjük találkozásáról, közös zenélésükről szól ez a délutáni, afféle Előttem az utódom kiskoncert. Zenetörténeti csemegékkel ízesített szellemes játék, mellékesen eleresztett megjegyzésekkel. „Néha úgy ül az orgona padján, mint a lovon.” „Figyelni őt csodálatos tápszere a hiúságnak.” „Bach egy percre feltámad, ha ott fog orgonálni a sírja felett.” VX állításai BB-ről. Nagyobb elismerésről ifjú magyar orgonaművész nem is álmodhat talán. És most szárnyai alá vette hangszere kétségkívül egyik legnagyobb mestere. Egyik oldalon a kamaszos zavar, másikon a polgárpukkasztó extravagancia. A híd, a közös nevező természetesen a zene. Bach, az Isten. Közös koncert is lesz, várhatóan nem egy. Jövő szeptembertől pedig Balázs Lipcsében tanul. Kultikus Bach-műveket is játszik majd, g-moll Fantázia és fúgát, Máté passiót.

„Xavér talált rám egy videómegosztón való éjszakai böngészése során – idézi fel barátságuk kezdetét a kivételes tehetséggel megáldott ifjú zenész. – Félálomban ült a gép előtt, és keresgélt. Bach mellett Antalffy-Zsíross Dezső a másik nagy kedvence, tőle keresett egy darabot, és ráakadt egy új feltöltésre. Az enyémre. A nevemből pedig arra következtetett, hogy német vagyok. Aztán látta, hogy hasonló dolgokat játszom, mint ő, s a végén rám írt a legnagyobb közösségi hálón. Így kezdődött az ismeretségünk. Budán lakom, eljött értem, és elrabolt egy éjszakára, hogy meghallgassa, élőben hogyan játszom. A szüleim rettegve figyelték, mi fog történni. Éjjel tizenegyre mentünk a Művészetek Palotájába, és kettőig orgonáltunk. Ez volt az első megmérettetés. A többi ezután jött.”

Ugyanez a történet Varnus Xavér részéről a következőképpen hangzik:

„Miután ráklikkeltem azon az éjszakán, hirtelen nagyon ismerős volt minden. Nem a szememnek, hanem a fülemnek. Mintha én játszottam volna. Ugyanazok a hangszínek, de annyira, hogy az már nem véletlen. Aztán mentem tovább és tovább, néztem a fotóit, és az igazi döbbenet az volt, hogy az egyik képéről majdnem ugyanaz az arc nézett rám, mint a legelső könyvemről. Mintha fiatalkori önmagamat láttam volna. 220/120 lett a vérnyomásom, azonnal írtam neki, ő pedig másnap válaszolt. Történt mindez hat hónappal ezelőtt. Utána elmentem Berlinbe, Balázs jött velem, és ott köttetett meg köztünk az Ó- és Újszövetség. Mester és tanítványa? Nem tudom ezt mondani, hiszen egy csomó dologban pontosan azt csinálja, amit én, tehát mellérendelt szerepkörben vagyok. Rájöttem, milyen fantasztikus önmagammal játszani. Talán neki is önmagával, ezért találtuk ki a kétorgonás koncerteket. Gyakorlatilag huszonöt éve bosszantom a szakmát a lényemmel, erre kétszer ugyanaz az ember jelenik meg a színen. Ez a kezdet. Nevezhetjük új fejezetnek is. Balázs valósággal kirobbantott az édesapám miatti gyászomból. Történt köztünk egy megható dolog, ahogy együtt mászkáltunk Berlinben. Kijöttünk a dómból apám temetése után négy-öt nappal, s olyan kedvetlenül mondtam Balázsnak, hogy apám már két hete meghalt, és még semmi jelzést nem kaptam tőle. S akkor ott, a berlini dóm árkádjai alatt megszólalt Bach műve, a Chaconne. Egy kortalan öregember játszotta hegedűn. Mi ezzel búcsúztattuk apámat a temetésen. Mire Balázs csak annyit mondott: – Ne hülyéskedj, most üzen apád! – Meg is döbbentem egy pillanatra.”

Ha nem tévedek, Sztravinszkij nyilatkozta valamikor nagyon régen: „Volt a barokk zene, és volt Bach. A kettőnek semmi köze egymáshoz.” Ezt állítja Varnus Xavér is. „Bach kívül áll minden stíluson.” Az ő műveit játsszák most ketten. Kívül minden kereten.