"Szabadok vagyunk, Willy!" - Az ügynök halála a Jókai Színházban

Forgács Péter, a komáromi előadás rendezője érzékeny mértéktartással, néhány korjelző rekvizitummal hozza időben hozzánk közelebb a Miller-darabot: például a szereplők az autókról szólva Suzukit emlegetnek, Biff nem egy tollat, hanem egy mobilt vág zsebre a megkörnyékezni szándékozott nagyvállalkozó asztaláról… Forgács azonban nem csak időben közelít: kihagyja az előadásból a szembeállítás lehetőségét (Charley, a szomszéd és Bernard, a fiúk barátja figuráját), és szigorúan Willy Loman élettörténetét, élete utolsó két napját állítja fel az elszámolás színpadára. Van ebben az elszámolásban némi tárgyilagos, feltáró könyörtelenség, de legalább annyi megértés is. Egy empatikus gesztus, amely a kiszolgáltatott, a sikertelenséget fiaira is örökül hagyó – ezáltal saját sikertelenségét hatványozottan elszenvedő – kisember tragédiáját finoman felemeli. Olyan ez Az ügynök halála, mintha moralitásként játszaná a komáromi társulat – csak éppen nem az erkölcs, nem a transzcendens körül forog a példázat. Willy Loman világában az „erény” az, ha megvan legalább a heti hetven dollár, a „bűn” pedig az, ha nem jön össze. Ima helyett a ház, a hűtő, a biztosítás törlesztőrészletét kell mormolni. Ilyen a prosperitás teológiája.

Hatásos, geometrikusan megkomponált játéktér fogadja be az utazó ügynök drámáját: az enyhén döntött díszlet szobái/vermei nemcsak vizuális asszociációk sorát hívják elő, nemcsak a 25 éve törlesztett otthon tereit adják ki, hanem érzékeltetik Willy Loman életének minden szűkösségét, korlátját, lejtmenetét, a szereplőket elválasztó falakat. Gadus Erika a színpadkép fekete-fehér kontrasztját a jelmezekben is következetesen végigviszi: szín csak ott tűnik fel, ahol a dráma jelen ideje fölé vetülnek az emlékek, álmok, fantáziák jelenetsorai. Ezek között olykor nehéz különbséget tenni, és az előadás nagy tétje, vállalása éppen itt keresendő: abban a bizonyos jelen idejű utolsó két napban a realitás próbál felszínre törni az illúziók, az önámítás, a hazugságok iszapjából.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"246272","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Willy Loman (Mokos Attila) 35 év munka után megéri, hogy a cégben többé nincs rá szükség. Nem hogy nem vált az ügynökök példaképévé, hanem egyenesen kínos a munkaadója számára. A múltból feltörő képek azt is elmondják: apaként, férjként ugyanúgy csődöt mondott. Linda (Bandor Éva) az áldozatos feleség játszmáját játssza; nem lát, nem hall s főleg – nem kérdez, inkább alárendeli magát férje tévképzeteinek. Idősebb fiuk, Biff (Tóth Károly), akibe gyerekkorában minden reményüket fektették a szülők, 35 évesen is délibábokat kerget, sosem volt rendes munkája, viszont kleptomániája miatt már megjárta a börtönt. Lázadásként elhagyja a családot, de amint visszatér, ismét hagyja magán átcsapni az egykori nagyszerűségéről szőtt képzelgések hullámait. Öccse, Happy (Szabó Viktor) a család „láthatatlan embere”: sosem számított, nem számít most sem, hiába hajszolja az elfogadást, s hiába áll ő a legközelebb a „sikeres életről” kialakított atyai képhez. Négy erős alakítást látunk, amelyek csúcspontjai azok a pillanatok, amikor az egyéni felismerések megpróbálják megtalálni az utat a kvartett többi tagja felé. Az éttermi jelenetben ez a szinkronitás majdnem megvan... aztán elenyészik.

UTAZÁS AZ ÜGYNÖK KOPONYÁJA KÖRÜL

A maga letisztult formáival is jel(entés)gazdag, egységes előadást látunk Komáromban. Azt az egy, zsinóron belengetett (játék)autót inkább elfelejtjük. Megmarad viszont a legvége, Linda utolsó szólama – Szabadok vagyunk! –, mert az megint egy emlékezetes, nagy pillanat.