Ötszáz? Dalolva menne

Vannak kis tagsággal rendelkező alakulatok és tömegpártok. Egyik sem rosszabb, mint a másik, csak másként működnek. Andrej Danko, az SNS elnöke mégis olyan javaslatot helyezett kilátásba, hogy csak az a párt indulhatna a választásokon, amelynek legalább ötszáz tagja van.

A parlament elnöke úgy gondolja, hogy az SaS, az Egyszerű Emberek és a Kollár-féle Sme rodinának a legfőbb ideje lenne hagyományos struktúrákat létrehoznia, mert az SNS gyűlésén is többen vannak, mint a másik három pártban. Elsőre még jól is hangozhat az elképzelés, demokratikusabbá és átláthatóbbá kellene tenni a pártokat, jobban belegondolva azonban más értelme nincs, mint az ellenzék egzecíroztatása.

Az SaS, Matovičék és Kollárék is egy nagyon szűk elnökség döntéseire, vagy magának az elnöknek az elhatározásaira alapozzák a tevékenységüket, és nincsenek jelen a megyékben, járásokban. Alapesetben a hozzájuk hasonló, politikusi és értelmiségi bázis nélküli pártok ugyan létezhetnének, de nem lennének sikeresek, hiszen nincs kinek és hogyan közvetíteniük a párt ideológiáját helyi szinten, és egyfajta csatornaként működni a régiók és a törvényhozás között. Viszont Szlovákiában nagyon is sikeresek az egy-két népszerű politikusra építő formációk, és ennek egy konkrét oka van: a választók frusztrációja és elégedetlensége az éppen aktuális helyzettel.

Sulík, majd a nyomdokaiban Matovič és Kollár is képes volt arra, hogy pártstruktúrák nélkül szerezzen legalább öt százalékot. Felépítettek egy hitelesnek tűnő imázst, és learatták a babérokat. Nem kell, hogy a sikerük és a sajátos, kézi vezérlésű módszereik mindenkinek tetsszenek, de a demokrácia a sokszínűség tiszteletben tartásáról szól. Az épp elég baj, hogy a hagyományos pártok a maguk helyi szervezeteivel (vagy pont azok ellenére) nem voltak képesek megszólítani a szavazókat.

Ha valóban érvénybe lépne a pártagságra vagy a pártszervekre vonatkozó értelmetlen korlátozás, az eredmény csupán az lenne, hogy e pártok csakis papíron létező Patyomkin-testületeket is létrehoznának. A „hagyományos” pártok akkor sem tudnak hiteles szereplők és mondanivaló híján népszerűbbé válni az egyszemélyes alakulatoknál, ha válogatott módszerekkel nehezítik meg azok működését és stratégiáját. A kormánypártoknak nem elnyomniuk kellene az ilyen pártokat, hanem megszüntetni sikerük okát – erre viszont nem képesek.