Úgy harminc-negyven év

Az ezüst kegyetlen érem. Legalábbis azokban a sportágban, ahol az ezüstérmes az aranyat veszíti el. A vívás is ilyen. Imre Géza már tudja, milyen érzés az olimpiai dobogó második fokán állni. Ugyanez volt Athénban, a csapattal. „Úgy látszik, valaki azt akarja, én mindig ezüstérmes legyek.” Szól a Simply the best, villódznak az aranyfények, tombol a közönség. És valahol messze, egy másik univerzumban ott a második helyezett, akinek éppen akkor úszott el élete álma. Az egyik legnagyobb hazugság a sportban, hogy az ezüst is szépen csillog. Ugyan, dehogy. Az ezüstérem rémálmokban feketéllik, és nem lehet szabadulni tőle. „Kell néhány év, hogy ezt megemésszem. Úgy harminc-negyven.” Ez ilyen. Hiába nyilatkozik valaki végtelenül összeszedetten, hiába viccelődik az újságírókkal, ez nem olyan fájdalom, ami másnapra elmúlik. Imre Géza, aki a páston tíz évet simán letagadhatna, a riói dobogón tíz évet öregedett. „Gondolom, nem készültek rólam túl vidám képek.” Nevetni próbálunk, mert hátha úgy jobb lesz. Nem jobb. Ezüstérmesként végigállni egy eredményhirdetést borzasztó dolog. „Próbáltam valami agymosót keresni.” Pedig annyira megérdemelte volna. Kevés sportoló van, aki akkora alázattal dolgozik, mint Imre Géza, és közben megmarad teljesen közvetlen, hétköznapi embernek. Nem lehet nem szeretni. Nem lehet nem kívánni neki a sikert. És most nem lehet nem sajnálni.Egy tus kellett volna. Egy együttes találat elég lett volna. Jött egy blokk, és vége lett. „Valaki azt akarja, hogy…” Kedves Valaki, valaki ott Rió felett széttárt karokkal, nem lehetne, hogy Imre Géza a párbajtőrcsapattal végre aranyérmes lehessen?