Szlovák–magyar kiegyezés, avagy a magyarkártya vége?

Amikor a Híd koalícióra lépett az SNS-szel, olyasmi történt, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt: az egykori legfőbb ellenségekből szövetségesek lettek. S bár néhány nappal a választások után Andrej Danko SNS-vezér a két párt között még „áthidalhatatlan történelmi ellentéteket” látott, a kormány megalakulását követően már arról beszélt, a kisebbségek gazdagabbá teszik az országot, sőt, bocsánatot kért Ján Slota gyalázkodó kijelentései miatt. 

A Híd–SNS partnerség azonban, mondhatnánk, csak a jéghegy csúcsa. A folyamat, amelynek kapcsán néhányan már szlovák– magyar kiegyezésről beszélnek, valójában sokkal korábban elindult, amikor a hazai politikai közbeszédből eltűnt a magyarkártya. Ennek pontos időpontját nehéz meghatározni, ám az biztos, hogy a 2012-es választási kampány idején ez a motívum már nem jelent meg (korábban szabály volt, hogy a kampány alatt éleződött ki leginkább a kérdés). Ehhez minden bizonnyal hozzájárult, hogy 2012-ben kiesett a parlamentből az SNS, és 2010-ben az MKP is, amelyet – tegyük hozzá, méltatlanul – a szlovák–magyar konfliktus egyik fő mozgatóerejeként tartott számon a felületes politikai közbeszéd. S bár valódi nemzetiségi agendájában a Híd vajmi kevéssé különbözött az „anyapárttól”, a hazai szlovák politikai közfelfogásban mégis megkapta a „mérsékelt” magyar párt címet, s ez a vélekedés gyakorlatilag a mai napig tartja magát. 

Ebben a politikai helyzetben Robert Fico, aki a pragmatikus politizálás nagymestere, valószínűleg úgy ítélte meg, a szlovák–magyar konfliktus további szítása már nem hozhat sokat a konyhára, így a párt kiengedte repertoárjából a témát, amely korábban nagyon hangsúlyosan jelent meg nála. Ezzel a felvetéssel egyetért Gál Zsolt politológus is, ám hozzáteszi, hogy a döntésnek lehetnek „mélyebb”, strukturális gyökerei. „Elsősorban arra gondolok, hogy a hazai magyar lakosság demográfiailag látványosan csökken, szemben a roma népességgel. Ráadásul a szlovák és a magyar etnikum együttélése a mindennapokban valójában szinte problémamentesnek nevezhető. Mindez abba az irányba mutat, hogy a szlovák–magyar ellentét egyre kevésbé lesz alkalmas a politikai kedélyek felkorbácsolására.” A Comenius Egyetem oktatója szerint az is szerepet játszhatott a Smer irányváltásában, hogy a hazai pártpolitikai paletta átrendeződésével a magyar pártokban meglátták a potenciális partnereket. „Először regionális szinten próbálták ki az együttműködést, főként az MKP-val, de több helyen a Híddal is, és úgy látszik, bevált a modell” – véli Gál, aki azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy ez az újdonsült „barátság” bármikor véget érhet, ha Robert Fico aktuálpolitikai érdeke úgy kívánja.

A látványos hazai „magyarpolitikai” váltással szinte egy időben változott Robert Fico kapcsolata Magyarországgal. Illetve, lehet, hogy pontosabb lenne úgy fogalmazni: az Orbán Viktor vezette Magyarországgal. Az első Fico-kormány idején (2006–2010) Orbán Fico első számú ellenségének számított, Magyarország pedig gyakorlatilag geopolitikai fenyegetésnek. (Emlékszünk még Sólyom László magyar köztársasági elnök kiutasítására, vagy a státustörvény körüli hazai hisztériára.) Aztán, amint a magyarkártya kezdte itthon erejét veszíteni, úgy idomult egymáshoz Robert Fico és Orbán Viktor, mígnem mára ott tartunk, hogy a magyar kormányfő Fico egyik legközelebbi európai szövetségesének számít, legalábbis a menekülttémában. Ebben alighanem szerepet játszik a két kormányfő mentalitásbeli közelsége és a köztük levő nyilvánvaló személyes szimpátia. Mindketten karizmatikus politikusok, akik erős kézzel vezetik pártjukat, és sok hasonlóságot találnánk demokráciafelfogásukban és a putyini Oroszországhoz való vonzódásukban is. 

Az Orbán–Fico közeledésnek azonban van egy másik momentuma is, amelyre Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész mutatott rá lapunknak adott korábbi interjújában: „Mintha a magyar külpolitika irányzéka átállt volna a gazdasági kérdésekre, amelyek háttérbe szorították az egyebeket. Magyarország politikájában a szlovákiai magyarság most mintha kissé a színfalak mögé tolódott volna.” Tehát, valószínűleg azért állhat fönn az Orbán–Fico barátság, mert Orbán Viktor nem kéri számon szlovák partnerétől mondjuk az autonómiát vagy egyéb jogokat a szlovákiai magyarság számára. A paradigmaváltás, tegyük hozzá, konstruktívnak bizonyult: a szlovák fél mindig is nagyon érzékenyen reagált arra, ha Magyarország a kisebbségi jogok bővítésének a témájával próbálkozott, amitől végeredményben a szlovák fél még jobban elzárkózott a gondolattól.

KIEGYEZÉS? FELEJTSÜK EL! CSAK SZÉLCSEND - KOMMENTÁRUNK ITT.

Kollai István történész kiegyezés helyett a jelenlegi állapotot inkább „egyfajta kölcsönös jóindulatú semlegességként” jellemzi. „Ami biztos, hogy a konfliktusok helyett a kooperáció került előtérbe, ami önmagában pozitív, de nem old meg mindent” – vélekedik Kollai, aki szerint egy esetleges szlovák– magyar kiegyezésnek mindenképpen ki kellene térnie a szlovákiai magyarság helyzetének rendezésére.

A szlovák–magyar viszony alakulása szempontjából fontos szerepet játszott a menekülttéma megjelenése, amely – bár mindkét országot csak közvetve érinti – mind Magyarországon, mind Szlovákiában kiemelt aktuálpolitikai kérdéssé lépett elő. Sőt, a téma új életet lehelt a visegrádi együttműködésbe is, igaz, a most kialakuló összefogás szembehelyezi a közép-európai országokat az EU főáramlatával, ami nagyon veszélyes lehet. 

Ám visszatérve a hazai helyzethez, több szakértő megfogalmazta már: a „menekültkártya” felváltotta a magyarkártyát. Kiss Gy. Csaba szerint várható, hogy „szembekerülve a komolynak mutatkozó kihívásokkal, csökkenni fognak az egymás ellen fenekedő közép-európai nacionalizmusok”. Vajon ez azt jelenti, hogy a belpolitikai küzdelmek során többé nem húzzák elő hazai politikusok a magyarellenes sovinizmust? „Ezt nagyon elhamarkodott megállapításnak tartanám” – mondja Elena Gallová Kriglerová kisebbségi szakértő, a CVEK (Centrum pre výskum etnicity a kultúry) kutatóközpont igazgatója. Gallová szerint nincs szó szlovák–magyar kiegyezésről, bár igaz, hogy a téma jelenleg háttérbe szorult, lappang. „Ráadásul, a kilencvenes évek óta nincsenek megoldva a magyar kisebbség jogos követelései, s továbbra is érvényben van az állampolgárságról szóló törvény” – figyelmeztet a szakértő, s hozzáteszi, az autonómia még mindig szitokszó Szlovákiában, amely minden bizonnyal ma is felkorbácsolná az indulatokat. „Azt gondolom, sok dolog szorul még magyarázatra azzal kapcsolatban, hogy a magyar közösségnek joga van magának döntenie az őt érintő ügyekben” – véli Gallová. 

„A nemzetiségi feszültségek mértéke Szlovákiában mindig az aktuálpolitikai diskurzus függvénye, ugyanis a többségi és a kisebbségi közösségek együttélése többé-kevésbé harmonikus” – reagált kérdésünkre Laco Oravec emberi jogi aktivista, a Milan Šimečka Alapítvány programigazgatója, aki úgy véli, a szlovákok és a magyarok együttélése az utóbbi évtizedekben mentes volt a nagyobb traumáktól. „A menekülttéma megjelenése mintha felülírta volna nemcsak a magyarkártyát, hanem a romakártyát is. Kissé ironikusan fogalmazva elmondhatjuk, a menekültek megjelenése óta mintha megbecsülnénk a »régi jó« magyarjainkat és cigányainkat.” Ennek ellenére a magyarkártya jövőjét tekintve Oravec enyhén optimista. „Reménykedem abban, hogy a demokrácia fejlődésével és a visegrádi országok egymáshoz való közeledésével ez a téma egyszerűen kifullad, s már nem lesz attraktív a politikusok számára.”