Uniós alkudozás a török bazárban

Csakhogy újfent nem maguk között tárgyaltak, hanem egy Európán kívüli partnerrel, és ebben jóval gyengébb az uniós gépezet. Ahogy az USA-val sem halad zökkenőmentesen a szabadkereskedelmi egyezmény megalkotása, és Oroszországgal sem sétagalopp az ukrán helyzet rendezéséről szóló egyeztetés, úgy Törökországgal sem tekinthető egyszerűnek a menekültválságról szóló egyezkedés. 
Aki járt már török bazárban, az tudhatja, milyen nehéz az alkufolyamat. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke egy héten keresztül egyeztetett a török politikai vezetéssel arról, hogy melyek legyenek a hétfői csúcstalálkozó kiindulópontjai. Ehhez képest előző este, egy vasárnapi vacsora keretében a török miniszterelnök meglepte Angela Merkelt egy radikálisan új követeléslistával, amelyet Ankara a válság rendezéséért kér cserébe európai partnereitől. 

Erről kellett volna tehát a huszonnyolcaknak hétfőn tárgyalni, ám nyilván minden, európai etiketthez szokott partnert meglepett, hogy egyik napról a másikra új kártyapaklival és új szabályok szerint akartak a törökök játszani, még több feltételt szabva és még több pénzt követelve. 

Nem véletlen, hogy a hétfői csúcsértekezlet lyukra futott: a török vízummentesség, a több mint hatmilliárd eurós támogatás, a menekültek áttelepítése és a török uniós csatlakozási fejezetek megnyitása így egyben többeknek megakadt a torkán. Orbán Viktortól a ciprusi vezetésen át a franciákig. Szóltak, hogy mindezt azért nem egy este alatt kívánják megtárgyalni, különösen, hogy ezek közül több kérdést évtizedek alatt sem sikerült rendezni a török vezetéssel. 

Merkel komoly nyomás alatt állt, hiszen most hétvégén fontos tartományi választások lesznek Németországban, és emiatt nincs nagy mozgástere. Hiába erőltette, végül csak abban maradtak az európai állam- és kormányfők, hogy majd március 17-én folytatják azalkudozást. Az Európai Unió olyan helyzetbe hozta magát, melyben egy autokratikus rendszerbe átmenő, egykor szép demokratikus kísérlettel próbálkozó Törökországgal kénytelen tárgyalni, és folyamatosan félrenézni, hogy ne lássa az Erdogan-féle elnyomás megnyilvánulásait. A brüsszeli tárgyalás előtt 48 órával éppen az egyik legnagyobb ellenzéki lap főszerkesztőségét vették át a kormányzati irányítás alatt álló hatóságok. Nem éppen európai példa.

A legnagyobb paradoxon, hogy éppen a merkeli ragaszkodás a humanitárius megoldáshoz a szír menekültek ügyében vezet a török ellenzék és általában a kurdok letöréséhez. Miközben a törökökkel alkuszunk, hogy a menedékkérőknek jobb legyen, olyan árat kell fizetni érte, amely több török társadalmi csoportot súlyosan fog érinteni. 

Aligha irigylésre méltó Merkel erkölcsi dilemmája.