Bosszús amerikaiak

Emellett olyan nézetekkel, amelyekkel korábban csak a politikai paletta perifériáján lehetett eddig tengődni az USA-ban, most a népszerűségi listák élére lehet ugrani. Gondoljunk csak bele: a bevándorláson alapuló, a politikai korrektségre kínosan ügyelő országban a republikánus Donald Trump bevándorlóellenes, xenofób kirohanásai rendkívül népszerűek. Vagy a másik oldal: a formálisan demokrata Bernie Sanders, aki a maga 74 évével lett a fiatal választók üdvöskéje, azzal tölti meg a sportstadionokat, egyetemi aulákat, hogy nyíltan szapulja a kapitalizmust, a Wall Street, azaz a pénzvilág zsarnokságáról beszél, emellett Skandináv módra adókat akar emelni, állami egészségbiztosítót építene. S ha ez még nem volna elég, a piacgazdaság őshazájában nyíltan szocialistának vallja magát, ez utóbbi – normális körülmények között – egyenesen szitokszónak számít Amerikában.  Korábban is voltak különc jelöltek az elnökválasztásokon, a 2008-as világgazdasági válság kirobbanása után pedig megjelent és évekig mozgolódott a Foglaljuk el a Wall Streetet rendszerellenes mozgalom, vagyis voltak előzmények, azonban az kirívó, hogy mind a republikánus, mind a demokrata oldalon több, a hivatalos washingtoni politikát csípőből elutasító, mégis esélyekkel bíró elnökjelölt bukkant fel. Bár az Egyesült Államok gazdasága már talpra állt, de a 2008-as válság utáni recesszió milliókat taszított szegénységbe, sokaktól vett el jelzáloggal terhelt ingatlant. Az átlagpolgár bosszúsan látja, hogy miközben emberek milliói stagnálnak, az állam a kisujját sem mozdította értük. Nem úgy a Wall Street-i befektetési bankokért és biztosítókért, melyeket az adófizetők pénzén mentett meg. Ráadásul a válság kialakulásában kulcsszerepet játszó pénzintézetek vezetői börtön helyett pár év múlva újra milliós bónuszokat kaptak. A felsőoktatás egyre drágább, nehezebb jó munkát találni, illetve az állást megtartani. A második világháború óta tartó életszínvonal-emelkedés után a most felnövő generáció lehet az első, melynek kilátásai rosszabbak a korábbiakénál, s egyben úgy érzi, a társadalmi felemelkedést biztosító lift megállt.  Összességében tehát nőtt a vélt vagy valós fenyegetettség érzése, másrészt csökkent a demokrácia intézményeibe vetett bizalom. Az amerikai álom sokak számára szertefoszlott, a középosztály reálbére évtizedek óta nem emelkedik érdemben, a vagyoni különbségek pedig ütemesen nőnek.  A most felbukkanó formabontó elnökjelöltek ezt megérezve ugyanarra a választói rétegre építenek: a dühös, csalódott, egyre lejjebb csúszó amerikai középosztályra, amelynek tagjai félnek a terrortámadásoktól, a bevándorlóktól, akik elvennék a munkájukat, és úgy érzik, az állam vezetése cserben hagyta őket. Természetesen az USA ereje és hatalma sziklaszilárd, a választópolgárok hangulata mégis rossz. A novemberi választás tétje, hogy az Egyesült Államok megtalálja-e a megfelelő választ az elmúlt évtizedben felhalmozott belpolitikai feszültségekre, vagy győz a frusztráltság, aminek eredménye az lehet, hogy esetleg világpolitikai zavarokat okozó új elnök kerül a Fehér Házba.