Kié legyen a népmese? – avagy mi van a sallangok mögött

<p>A Tompa Mihály Országos Verseny idei felhívása néhány olyan jellegű változtatást hozott, melyek hasznosságáról avagy hátrányáról különféle szinten és színvonalon zajló parázs viták kaptak lángra.</p>

A változtatások egyike szerint „a prózamondók nem nevezhetnek be a versenybe népmesével – erre szolgál az Ipolyi Arnold Szlovákiai Magyar Népmesemondó Verseny”. Ez utóbb említett verseny ötletgazdájaként és szakmai rendezőjeként elsősorban a véleménynyilvánítók körében uralkodó fogalomzavar késztet megszólalásra, nem pedig a versenykiírás védelmezése vagy bírálása.Kezdjük tán a legelején, azaz a népmese – mint a prózai népköltészet egyik legismertebb műfaji csoportja – hagyományos kultúrán belül betöltött szerepének összegzésével. Az Ortutay Gyula nevéhez fűződő egyéniségkutató irányzatnak köszönhetően erről meglehetősen gazdag anyaggal rendelkezik a magyar néprajzkutatás. Az európai folklórkutatásban „budapesti iskola” néven emlegetett irányzat lényege – a szövegközpontú (tehát a népmesék tipológia és morfológiai vizsgálatára összpontosító) irányzatokkal szemben –, hogy vizsgálódása tárgya maga a „homo narrans”, azaz a mesélő ember. A meséken kívül azok elmondójára irányítja a figyelmet, a mesemondó stílusára, gesztusvilágára, habitusára, a mesemondó és közönsége közötti interaktivitásra, egyszóval a mesemondás mibenlétére. Ortutay 1940-ben megjelent műve (Fedics Mihály mesél) óta csaknem félszáz magyar mesemondóról készült úgynevezett egyéniségmonográfia; szlovákiai magyar viszonylatban öt ilyen munka született. Ezzel a magyar népmesekutatás kellő ismeretanyagra (és világbajnoki címre) tett szert ahhoz, hogy megfogalmazhassa a magyar (nép)mesemondás hagyományának mibenlétét.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"217990","attributes":{"alt":"","author":"A szerző felvétele","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"360"}}]]Mindezek ismeretében ma már remélhetőleg senki sem vitatja, hogy a népmese helye nem az irodalmi, hanem a folklórműfajok között keresendő. Élettere a hagyományos (paraszti) közösségeken belül elsősorban a szóbeliség. Nagy Olga erdélyi mesekutató fogalmazta meg találóan, hogy a népmese csak leírt formában szöveg, valójában képek egymásutánisága. Képet látni és láttatni, ez a mesemondás lényege, s ezt csak élőszóval lehet megteremteni, papírból, irodalmi alkotásként értelmezett, próza gyanánt visszamondott szövegként semmiképp. Éppúgy, ahogy lehet népdalokat zongorázni és gitározni, de attól az még nem hagyományos magyar népzene, csupán zongorán és gitáron előadott népdal. A Sebő-Halmos páros nevével fémjelzett táncházmozgalom legfőbb erénye, hogy a „spanyolviasz újrafeltalálása” helyett a maga természetes közegében organikusan fejlődő és változó hagyományos struktúrákat vette alapul, s ezek beható tanulmányozása után megalkotta ennek világviszonylatban is elismert módszertanát. Ennek ékes bizonyítéka, hogy 2011-ben az UNESCO által létrehozott Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára felkerült a táncházmódszer mint a szellemi kulturális örökség megőrzésének magyar modellje. A népzene, a népdal, a néptánc folklorizmusban betöltött szerepe jelentős átalakuláson ment keresztül. Eltűntek a magyar nóta stílusjegyeivel diszponáló, huszármentés népi zenekarok, az operettesen vagy nótásan gurgulázó népdalénekesek, a Mojszejev-minta alapján magyaros figurákat ropó táncegyüttesek. Ugyanez történik most (némiképp megkésve) a népmese kapcsán is. A Vajdaságban ebben a szellemiségben zajlik a 21. évfolyamánál járó Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny. A budapesti Hagyományok Háza szervezésében ugyancsak több éve, 60 órás akkreditált képzés keretén belül oktatják a szövegfolklór tanulásának és tanításának módszertanát, Magyar népmese – hagyományos mesemondás címmel. A közelmúltban Magyarországon az Emberi Erőforrások Minisztériuma meghirdette a hagyományos mesemondás életben tartására irányuló cselekvési programját. És nem utolsósorban, a fent vázoltak szellemében zajlik immár hetedik esztendeje az Ipolyi Arnold Szlovákiai Magyar Népmesemondó Verseny is.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"217991","attributes":{"alt":"","author":"A szerző felvétele","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"360"}}]]Ennek ellenére, honi viszonylatban mégis van némi lemaradásunk. A szlovákiai magyar közgondolkozásban ugyanis mindmáig általánosnak tekinthető az a nézet, mely szerint a revival jelenségként kezelendő színpadi népmesemondás csupán annyiban különbözik a „klasszikus” prózamondástól, hogy annak művelői népviseletben (vagy annak stilizált változatában) állnak „színpadra”, és tájszólásban adják elő meséiket. A valós különbségek persze teljesen másban keresendők, e tekintetben a népviselet és a tájnyelv csupán külsőségnek számító „dekoráció”. A hagyományos (nép)mesemondás lényege az élőbeszéd; a leírt szöveg csak egyfajta torzó, sorvezető, s nem memoriterként megtanult szöveg. A prózai mesemondás során a tévesztés hiba, népmesemondás során egy hirtelen jött lehetőség, melyet, ha kellő leleményességgel old meg a mesélő, erénnyé válik. A (nép)mesemondó mesélhet állva, ülve, ahogy tetszik. A tavalyi „Ipolyi” rozsnyói döntőjében egy középiskolás versenyző egy síró kisgyermekkel a karján állt ki mesélni. A számára is zavaró helyzetet néhány pillanat után bravúrosan tudta kezelni, letett a gesztusok használatáról, más előadói eszközökhöz nyúlt, s remekbe szabott, élménydús „produkciót” nyújtott. A népmesemondás során megengedett, sőt kívánt az aktualizálás, a meséből való kiszólás a közönség felé, esetleg a közönség bevonása. A prózamondónak egy szokatlan szituáció, egy komikus helyzet során is úgy kell tennie, mintha mi sem történt volna, míg ilyen esetben a mesemondó újfent lehetőséget kap az aktualizálásra, improvizációs készségei kamatoztatására. Nincs kanonizált beszéddinamika, hanghordozás (lásd: magyar anyanyelvű cigány/roma gyerekek mesemondása), gesztus vagy mimika, előadói stílus. Előny, sőt elvárás a természetesség, a spontaneitás a gesztusokban és általában véve a mesemondás közben használt hatáskeltő eszközökben.Véleményem szerint a Tompa Mihály Országos Verseny 2016-ra érvényes szabályzata kapcsán a kérdés nem az, hogy miért nem lehet (sok esetben egy és ugyanazon) népmesével indulni mindkét versenyen, hanem az, vajon jó-e (s ha igen, kinek), hogy teljesen más szempontok szerint értékeljük ugyanazt. Összezavarva ezzel a gyermeket, a pedagógust, a felkészítőt, s nem utolsósorban önmagunkat. S végül egy újabb kérdés: mi legyen a műmesékkel? Hiszen azok is akadna szép számban, a klasszikusoktól a kortárs szövegekig. Irodalmi alkotásként hol máshol hangozzanak el, ha nem egy vers- és prózamondó versenyen? Például a szlovákiai magyarság körében, például a Tompa Mihály Országos Versenyen, például akár az idei megmérettetésen is. Végtére is a kiírás csak a népmesét „tanácsolja el” a versenyről. 
 Varga NorbertA szerző az Ipolyi Arnold Szlovákiai Magyar Népmesemondó Verseny szakmai rendezője 
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?