Aki szárnyakat ad másoknak

* Mivel ön aránylag ismeretlen a magyar közönség előtt, kezdjük azzal, tulajdonképpen mivel is foglalkozik? 

Kicsit leegyszerűsítve mondhatnánk, hogy szeretek újítani – komoly problémákra újszerű megoldásokat találni. Egy kicsit befektető is vagyok, mind hagyományos értelemben, mind pedig szociális téren. A tevékenységem fontos része, hogy másokat támogatok abban, hogy „repülhessenek” – egyrészt tőkével, vagy ha a projekt meghaladja a lehetőségeimet, akkor tanáccsal, esetleg úgy, hogy segítek nekik befektetőt találni. Számos aktivitásunk irányul a hátrányos helyzetű fiatalok – fogyatékos és elhagyott gyerekek – megsegítésére. 

* Hogyan jutott el idáig? 

Jogásznak tanultam, előbb a Comenius Egyetemen, majd fél évig a szegedi JATE-n. Itt nyílt ki előttem a világ – láttam, mennyire jó dolog külföldön tanulni, új embereket megismerni. Ezután következett Hollandia, ahol ahhoz, hogy tanulhassak, két állást is kellett vállalnom – időseknél takarítottam, és egy bárban dolgoztam. Végül ösztöndíjjal sikerült kijutnom a Harvardra. 

* Itt is jogot tanult? 

Igen, de sokkal több pénzügyi és üzleti kurzust vettem fel. Itt döbbentem rá, hogy ugyan a jog áll közel a szívemhez, de valószínűleg lesznek nálam sokkal jobb jogászok is. Én alkotni szerettem volna. 

* Ezért kötött ki egy bankban? 

Mindig is egy James Bond-féle állásról álmodoztam – sok utazással, kihívásokkal. Az ajánlat, amit Frankfurtban, a Deutsche Banktól kaptam, megfelelt ennek: nem volt pénzügy orientált, inkább üzleti fejlesztéssel volt kapcsolatos. Itt Közép-Kelet Európa és Ázsia volt a területem, s rengeteget tanultam meg a pénzügyről, vagyonkezelésről, akvizíciókról, üzletről. Néhány év múlva elkerültem Londonba, ahol a közép-kelet európai kliensekért feleltem. Ez a munka viszont nagyon kemény pénzügy volt, ami nem teljesen az én területem. Amikor felvettek, azt mondtam, ha három hónapon belül nem tanulom meg, rúgjatok ki. Megtanultam, aztán mégis kirúgtak. 

* Miért? 

Mert a főnököm nem akart előléptetni, s a főnökkel nem lehet vitázni vagy rivalizálni. De ezt tartom a legnagyobb ajándéknak. 

* Hogy kirúgták? 

Pontosan. Úgy éreztem, ez egy üzenet, amely azt sugallja, hogy ideje irányt váltani. 

* Mindig hallgat az efféle üzenetekre? 

Nagyon fontosnak tartom, hogy felismerjük,mikor kell kitartanunk az álmunk mellett, és mikor kell váltanunk. Nem szabad keményfejűnek lenni, a dolgok néha máshogy alakulnak, mint ahogy elterveztük, ezért meg kell tanulni olvasni ezeket az üzeneteket. 

* Mi következett ezután? 

Hazajöttem, s tanácsadóként kezdtem el dolgozni. A kint szerzett tudásomat adtam tovább, amivel sikerült egy kis tőkére szert tennem. 

* Ezek azonban mind nagyon profitorientált dolgok. Hol jött a törés, amikor a filantrópia felé fordult? 

Kérdés, hogy törés volt-e, vagy mindig ott volt bennem. Anyukám gyermekorvos, aki nagyon komolyan veszi a szolgálatot, s valahogy én is úgy éreztem, szolgálnom kell másokat. Nemrégiben rábukkantam a régi naplómra abból az időből, amikor a Deutsche Banknál kezdtem, s az áll benne, hogy ez egy nagyon érdekes, szuper munka, de egyszer szeretnék valami igazán jó dolgot csinálni. Így esett, hogy 31 évesen, néhány sikerült és sikertelen vállalkozói projekttel a hátam mögött, vettem egy karkötőt, amit gyermekotthonban élő gyerekek készítettek. 

* Ezt sokan megteszik, mégsem válnak filantrópokká. 

Bennem rögtön felmerült, hogyan tudnék segíteni ezeknek a fiataloknak, akiknek nem adatott meg a szerető és stabil család. Először egy egyhetes kirándulást szerveztünk nekik a hegyekben, s ezt követték további projektek. Ennek immár több mint tíz éve. 

* Mi a motivációja? Nem elég, hogy jól keressen és élvezze a pénzét? 

A motivációm elsősorban a hála. Az elhagyott gyerekek problematikájával szembesülve tudatosítottam, mennyire hálás vagyok a sorsnak azért, amit kaptam. Hogy mekkora nagy ajándék, hogy van szerető anyánk, apánk, testvérünk, akikről tudjuk: bíznak bennünk, s mindig támogatni fognak. S igaz, hogy sokat tanultam, keményen dolgoztam a sikerért, de hol lennék a családom nélkül? 

* S ezért úgy érezte, ebből vissza kell valamit adnia a világnak? 

Valahol olvastam, hogy társadalomként annyira vagyunk jók, ahogyan a leggyengébbekhez viselkedünk. S kinek kellene ezt megtennie, ha nem azoknak, akiknek megvan hozzá az egészségük, a képességeik s valamennyi tőkéjük? Egyre inkább tudatosítom, hogy mennyire kevés időnk van ezen a világon, ezért szeretném ezt a lehető legjobb módon kihasználni. Eszembe jut még egy idézet, amely azt mondja, hogy két fontos dátum van az ember életében: amikor megszületik, s amikor rájön, hogy miért. 

* S ön rájött? 

Egyre inkább azt érzem, hogy a másokkal való együttérzés és a szolgálat az egyedüli út, amivel kiigazodást lehet találni ebben a bonyolult világban. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mit kaptunk, és milyen módon tudjuk ezt visszaszolgáltatni. Máshogy teszi ezt az újságíró, a pék vagy az orvos, de ha a munkát szolgálatként fogjuk fel, s ha mindenki így fog cselekedni, a világ egy kicsit jobb hely lesz. A változást azonban mindig magunktól kell kezdeni. 

* Említette a családját. Milyen családból származik? 

Egy csodálatos, szerető családból. A szüleim komáromiak, de én a húgommal már Pozsonyban nőttem fel. Szerényen éltünk, de a szüleim mindent megtettek azért, hogy megadják nekünk, amit fontosnak tartottak. Volt, hogy édesapám két állást is vállalt. Nagyon fontos szerepet kapott nálunk a művelődés, a művészet – zenélni tanultunk, galériákba jártunk. 

* Olvastam, hogy a Repülő halak projekt címét is az anyukája ihlette. 

Amikor először mentem külföldre tanulni, anyukám ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem: Szárnyakat adtam neked, nem fogom őket lekötni. Ez egy hihetetlen erővel bíró üzenet, ennek köszönhetően tudtam keményen dolgozni, tanulni, de egyben benne van az is, hogy mindig van hova visszatérnem. 

* Nem akart soha külföldön maradni? 

Nem így gondolkoztam. Mindig a kihívást kerestem, s végül ez hozott haza is. Egyébként nagyon fontosnak tartom, hogy a fiatalok kimenjenek külföldre, új dolgokat tanuljanak meg, de jöjjenek is haza, hogy ezeket itthon tudják továbbadni. A magam részéről nagyon hálás vagyok a sorsnak azért is, hogy hazajöttem. Ki tudja, hogy külföldön is a társadalmi felelősségvállalás felé vitt volna az utam? 

* Ön egy nagyon sikeres ember. Mit jelent önnek a siker? 

Az egyik kedvenc definícióm a sikerre, hogy nem más, mint áthidalni a sikertelenséget. De nem nagyon szeretem magát a fogalmat, mert úgy látom, hogy manapság hajlamosak vagyunk túlságosan anyagi dolgokhoz kötni. Pedig a valódi siker, az más. Minden reggel meghálálni, hogy vagyunk, hogy tudunk járni, gondolkodni, dolgozni, s ezt nem elfelejteni – siker. Kedvesnek lenni, amikor idegesek vagyunk, az is siker. Családot, barátot megtartani – siker. Nem föladni, amiben hiszünk – siker. Egy embernek segíteni, hogy egy picit jobb legyen neki – óriási siker. 

* A szakmai siker nem számít önnek? 

Dehogynem, az is nagyon fontos! Csak nem szabad a fogalmat erre redukálni. Fölépíteni egy jól működő céget, embereknek munkátadni, tisztességes úton sok pénzt keresni nagyon nehéz. De talán még ennél is nehezebb ezt a pénzt jól felhasználni. A valódi boldogságot azonban a család, a baráti kapcsolatok jelentik. Ezt persze elméletben sokan tudják, ám annál nehezebb a mindennapokban érvényesíteni. Talán azért is van ma olyan sok boldogtalan ember, mert nem jól vannak felállítva a célok. 

* Holnap repül Indiába, ahol árvaházakat fog látogatni. Miért kell ez önnek? Nincs elég nyomorúság itthon is? 

Azt gondolom, hogy amíg élünk, tanulnunk kell. Azért megyek Indiába, hogy tapasztalatokat szerezzek. Ugyanis össze szeretnék hozni egy világméretű alapítványt, amely összegyűjtené a legjobb projekteket az elhagyott gyerekek segítésére, s ehhez tőkét is tudna szerezni. 

* Jellemző a világban, hogy a nagyon gazdagok szociális célokra adják a pénzüket? 

Egyre inkább, csak megtalálni ennek a helyes módját nem könnyű feladat. Sok ázsiai és afrikai országban például nagyon komplikált a helyzet, hatalmas a korrupció, ezért nagyon nehéz eljuttatni a segítséget a rászorulóknak. Ezért nagyon fontos olyan struktúrákat kialakítani, amik megteremtik a csatornákat, s amiket idővel a helybéli kormányok is átvehetnek. 

* Sokan úgy gondolják, a nagyon gazdagok biztos valami hátsó szándékkal támogatnak szociális projekteket. Ez így van? 

A világon nagyon sok olyan ember van, akik annyit keresnek, hogy esélyük sincs a pénzüket életük végéig elkölteni. S ők komolyan azon gondolkodnak, miként tudnák azt a lehető legjobb célra áldozni. Ehhez azonban segítségre van szükségük. Pontosan ez a célom az említett alapítvánnyal – összehozni a tapasztalatot a tőkével, hogy segítsék egymást, ugyanis egymás nélkül mit sem érnek. 

* Ön igazi világpolgárként gondolkodik, miközben a térségünkben az emberek gondolkodására inkább a bezártság a jellemző. Miért? 

Azt gondolom, hogy ennek a régiónak óriási a potenciálja – okos, tehetséges, jószívű s keményen dolgozó emberek élnek itt. 

* Mégis valahogy nyomott a hangulat. Miért? 

Mert a térségünk sok megpróbáltatáson ment át az utóbbi száz évben. Ráadásul itt minden ötszáz kilométeren más nép, más kultúra él. S mindennek tetejébe geopolitikailag a Nyugat és Oroszország közé vagyunk beékelődve. Mindebből rengeteg trauma származik, ami az emberek gondolkodásán is nyomot hagy. Most egy új identitáskeresés zajlik, aminek nevében mintha eldobtunk volna minden jót a múltból, és átvettünk minden rosszat a kapitalizmusból. 

* S mire kellene épülnie ennek az új identitásnak? 

Arra, amiben jók vagyunk, s amiben hiszünk. A kreativitásunkra és az empátiánkra. És az önmagunktól induló kemény munkára. Nagyon fontos, hogy a kudarc ne törjön meg bennünket, mert az része az életnek. A mi projektjeink közt is van sok sikertelen. S közben ne felejtsük el az egymásért való felelősséget, hiszen mindnyájan egy bolygón élünk. 

* Önnek fontos a magyar identitása? 

Nagyon fontos. Ha egyszer gyerekeim lesznek, nagyon keményen fogok dolgozni azért, hogy átadjam nekik. Ugyanakkor az én értékrendem olyan, hogy először emberek vagyunk, ezért elsősorban ezt az értéket kell ápolni, nem feledve a gyökereinket sem. A világ nagyon gyorsan változik, s nekünk meg kell tanulnunk adaptálódni – átvenni azt, ami hasznos, de megtartanunk a jót a magunkéból is, s a kettő közt megtalálni az egyensúlyt.