Beheged(t)-e a nyitott seb?

Ezután felgyorsult az események sora. Április 3-án a kijelölt kormánytagok kíséretében, Moszkván keresztül megérkezik Kassára Edvard Beneš; április 4-én Zdeněk Fierlingerrel az élén kinevezi az új csehszlovák kormányt, amely már április 5-én nyilvánosságra hozza a „cégéres” kassai kormányprogramot. Ebben külön-külön fejezetek kilátásba helyezik – a kollektív bűnösség elve alapján – a teljes magyar és német kisebbség megfosztását a csehszlovák állampolgárságtól, választójoguk megvonását, vagyonuk lefoglalását és nemzeti gondnokság alá kerülését, mezőgazdasági tulajdonuk elkobzását, iskoláik bezárását. Ezzel megkezdődnek a lakosságcserét, a kényszerközmunkát, a reszlovakizációt is jelentő jogfosztottság évei. Hazai magyar történészeink hamarosan 87 éves korelnöke, VADKERTY KATALIN három kötetben adta közre (magyarul és szlovákul) a hontalanság időközének tényeit és lélektelen leckéit. Vele beszélgettünk. Legyen társalgásunk kiindulópontja 1943 decembere, amikor az Edvard Beneš vezette londoni emigráns kormány és a Moszkva támogatását élvező kommunista politikusok a szovjet fővárosban tartott egyeztetésükön elfogadták a nem szláv lakosság háború utáni kitoloncolását előirányzó nemzetállam kialakításának vezérelvét. A szlovákiai magyar „történésztestület” doyenjeként hogyan látja az évtizedek távolából duplán is indokolt kérdést: Benešék Londonban, Gottwaldék Moszkvában már akkor ennyire „előrelátók” voltak a magyar- és németkérdés „végleges megoldásában”?Beneš és társai már negyvenháromban biztosítani akarták helyüket a leendő győztesek oldalán, hogy egyrészt a saját továbbélésüket, másrészt a nemzetállam megteremtésének feltételeit garantálják. Ugyanis az angol diplomácia már 1941-től folyamatosan, írásos dokumentumokban is figyelmeztette őket, hogy a magyarok és a németek közé nem tehető sablonosan egyenlőségjel. Tudniillik az emigráns csehszlovák kormányról Londonban is világosan látható volt, hogy nemcsak a saját, a háború utáni területi elképzeléseit kívánta a nyugati hatalmak tudatába plántálni, hanem arra is törekedett, hogy ha az ottani diplomáciai körökben valaki a németeket említi, annak analógiájaként rögtön a magyar is szóba jöjjön. Ez nagyon következetesen kidolgozott és átgondoltan végrehajtott módszere volt a célkövető állami érdekeket forszírozó, ezen belül pedig a tudatos magyarellenességet is szító politikának. Ennek fényében nyilvánvaló, hogy 1945-ben a kassai kormányprogramnak a kollektív bűnösség elvére építő fejezetei már „csupán” rendeletekben megfogalmazták mindazt, amit jóval korábban mind Benešék Londonban, mind Gottwaldék Moszkvában a világháború utáni megoldásmódként eltökéltek. Az 1945 áprilisát követő idők tiltó rendelkezései milyen mélyen és mértékben fosztották meg a csehszlovákiai magyarságot közéleti és lelki biztonságától?Úgy, hogy azok lényegében a mai napig befolyásolják a hangulatát. Akkoriban hatalmas félelem élt az emberekben. Olyan, hogy többnyire az utcára sem mertek kimenni. Csak a legközelebbi családtagokkal, barátokkal tartottak kapcsolatot. De a legdöbbenetesebb az volt, hogy a házról házra járó, háromtagú kilakoltató kommandók között akadtak olyan csapatok, amelyekben helyi magyar fiatalemberek is intézkedtek. Akkor tulajdonképpen a létezni sem szabad ijedelme nyomasztotta az itteni magyarokat, mert már április derekán az illetékes belügyi hivatal kidolgozta a németek és a magyarok kitelepítésének részletes tervét. Május elején Pozsonyban megkezdődik a magyarok és a németek kilakoltatása és internálása lakásukból; rendelet tiltotta a német és a magyar nemzetiségű állami és közalkalmazottak munkaviszonyát, nyugdíjuk folyósítását; megszüntették a magyarok és a németek egyesületeit, társaságait. A politika a félelemkeltés döbbenetes erejével bizonyította, hogy akkor, akkorát és olyan módszerrel üthet, amikor, amekkorát és ahogyan csak akar. És ez a félsz, ez az aggodalom a szlovákiai magyarságban valahogy a mai napig nyomot hagyott. Ezt a maga kérdésére életemben talán először fogalmazom meg így. Mert ez a megszeppenés ott él a zsigerekben. Ellenkező esetben manapság következetesebben kutatnánk azt, ami összefügg a létünkkel, ami a múltunkból átsegít a jövőbe. Például nem elegendő csupán szárazon ismerni a szlovákiai magyarok lélekszámát, hanem azt szintén tudnunk kellene, hogy ennek a létszámnak milyen a társadalmi rétegeződése. Hogy milyenek a valós gazdasági lehetőségeink; van-e reális mód megerősíteni a földműveléssel foglalkozó, a 8-10 hektártól a 100-150 hektárig gazdálkodó magyarok középrétegét? Önismeretünk elmélyítésével nemcsak a létjogosultságunkat, hanem a biztonságunkat is megerősítenénk. És mondjak még valamit? Ha leülünk beszélgetni, egymás között máig sem említjük szívesen az 1945-öt követő négy-öt esztendőt. Vannak, akik bizonyos dolgokról a mai napig nem beszélnek. Még most sem, amikor mindenről szabadon lehet beszélni, és a korabeli dokumentumok is előkerülhetnek. Jelenthet ez felmentést a mai középnemzedék és a még fiatalabbak számára arra vonatkozóan, hogy vajmi keveset tudnak a szüleik, a nagyszüleik 1945 utáni megpróbáltatásairól, a kisebbségi lét akkori kálváriájáról?Esetleg enyhítő körülményt, ha felmentést nem is, hiszen a rendszerváltás óta igazán kockázat nélkül lehet kérdezni, tartalmas beszélgetéseket kezdeményezni. Napjainkban már tárgyilagosan lehet, lehetne tisztázni, hogy az ismert tények meg adatok tükrében mit éltek át erkölcsiekben és lélekben azok, akiket szlovákiai magyarokként a sors hosszabb-rövidebb időre földönfutókká tett. Mint ahogy érdemben soha senki nem vizsgálta még a hazai magyarság körében, vajon az 1945 utáni félelmek milyen hatással voltak az érintett faluközösségek tagjainak utódaira. Hiszen voltak szép számmal települések, ahol a 15 évnél idősebb férfilakosság 90 százalékát – a nagyapát, a fiát és az unokát – beidézték háborús bűnösként. És ha zömükben előbb-utóbb hazaengedték is őket, vajon a döbbenet mennyire és még milyen hosszan érződött ebben a faluban? Mit ért el ez a község az ötvenes-hatvanas években, esetleg akár mostanáig is – az olyan szerencsésebb falvakhoz viszonyítva, ahol nem játszódott le ez a megfélemlítés. A kitűnő szlovák történész, Ivan Kamenec már 2008-ban, magas szintű nyilvános fórumon figyelmeztetett arra, hogy az akkori folyamatok egyenesen cinikus politikai érdekből fakadtak; hogy visszaéltek a valós vagy mesterségesen megalkotott történelmi igazságtalansággal, viszályokkal, meg nem értésekkel, amelyeket újabb igazságtalansággal akartak helyrehozni. Többnyire a kollektív bűnösség és a kollektív bosszú jegyében. Karel Kaplan cseh történész véleménye szerint pedig Csehszlovákia magyarellenes politikája következtében 1948-ra a magyar lakosság „a genocídiumot megelőző állapotba” jutott. Egy korabeli közvélemény-kutatás szerint 1948-ban a szlovákiai megkérdezettek fele azonosult a magyarkérdés „megoldásával”, és ellenezte, hogy az itteni magyar lakosság visszakapja politikai és állampolgári jogait. Ezt az eszmét nyilván már Edvard Beneš 1945. május 9-ei rádiónyilatkozata diktálta, mely szerint az újjáalakult Csehszlovákiában nem lehetnek az első világháborút követő korszak szelleme szerinti kisebbségi jogok!Érdemes tudatosítani, hogy amit Beneš nyilvános beszédeiben mondott, vagy dokumentumokban aláírt, az nemcsak az ő, hanem az őt támogató politikusok, az uralkodó pártok véleménye is volt. Beneš valószínűleg „csak” rátett még egy-két lapáttal, mert meggyőződéses magyargyűlölő volt. Ezzel arra akarok rámutatni, hogy mostanában a sajtóban vagy a Brüsszelbe címzett beadványokban rendre Beneš neve, egyszemélyi felelőssége jelenik meg, holott itt egy teljes állami és politikai vezetés ódiumáról, kormányzati törekvéseiről van szó. A kollektív bűnösség vádjával sújtott magyarság ilyen körülmények közt nyilván nem védekezhetett. Viszont tény, ha kevésbé látványosan is, de azért abban az időben volt ellenállás is a jogfosztott magyarok körében. Erről, ki tudja, miért, az utókor mind a mai napig keveset beszél. Például az 1945 őszén alakult Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetségről.Valóban, a szlovákiai magyarok csupán nagyon vékony rétegének van tudomása a titkos, főként katolikus értelmiségi szervezetként működött Népi Szövetségről, amely a magyar kisebbség sérelmeinek dokumentálására, tiltakozó jegyzékek összeállítására, Magyarország és a külföld tájékoztatására létesült, s vezető személyisége Arany A. László volt. Szélesebb körben, a közéleti ismeretek tárgyilagosságával a mai napig tényleg alig-alig esik szó az ő kiállásukról. Legalább azon a szinten idézve a múltat, amit például szakemberek bevonásával a Csemadok képes nyújtani. Akikről talán mégiscsak többet beszélünk, az Szalatnai Rezső és Peéry Rezső. Ők a kormányzati köröknek, vezető politikusoknak küldött levelekben és beadványokban kérik a helyzet enyhítését, illetve annak a humanizmust megszegő embertelenségeire figyelmeztetnek.Itteni magyarokként és demokratikusan gondolkodva, tudatosan azt akarták elérni, hogy a csehszlovákiai magyaroknak 1945 után is azok az állampolgári jogok járjanak, amelyek már az első köztársaságban megillették őket. De ebbe most ne szántsunk mélyebben, mert történészi munkám során, az igazat megvallva, olyan dokumentumokat is találtam, amelyeket további tüzetes és akár egy évtizedet, sőt egy irodalmárral való együttműködést is igénylő kutatások nélkül, nem adtam közre. Talán csupán annyit mondanék, hogy ezek a szálak Arany A. László személyes sorsának alakulását is érintik, a múltba pillantva pedig egészen 1928-ig kellene visszanyúlni. Mindaz, ami a jogfosztottság éveiben lejátszódott, újságírói sarkítással szólva, zsigeri gyűlöletből történt?Szerintem inkább a génekbe ivódott nevelés következtében. Különösen a szlovák értelmiség gondolkodását alakították az 1700-as évek végétől a szembefordulás szellemében, és ez a szemléletmód egyházi eredetű volt. S érdemes megnézni, hogy mind a mai napig ki a magyarellenesség egyik fundamentális támogatója. Hithű katolikus létemre azt kell mondani, hogy a szlovák katolikus egyház. Az 1945-öt követő idők egy másik jellemzője pedig, hogy Okáli, Clementis, Husák, Novomeský és sokan mások észrevették: ez boldogulásuk egyik lehetősége. A csehszlovák politika 1945-ben az „ezer évre visszanyúló jóvátétel” tendenciáit is meghirdette?Ennyire kifejezetten nem. Inkább, úgymond, elégtételt véve azért, hogy a magyarok állítólag a hegyekbe szorították a szlovákságot. Pedig ez ostobaság, hiszen az öntudatos nemzettudat – ahogy a szlovák, úgy a magyar is – Közép-Európában csak századokkal később alakult ki. Addig a magyar államot lakva és védve az egyik magyarul beszélt és észak felé vándorolt, a másik szlovákul beszélt és dél felé jött. A szlovákok még 1848-ban is Magyarországot védték a császári, majd az orosz seregek ellen. Így a jogfosztottság bántóan sovén korszaka, az akkori közhangulatnak alájátszva, a Szlovák Állam elvesztését kompenzálta feszültségoldó gyógyírként?Benešék és Gottwaldék előre megállapodtak, hogy a szlovákokat visszaterelik a közös csehszlovák nemzetállamba. A szlovák nemzeti felkelés után viszont az önálló szlovák nemzet létét nem merték megkérdőjelezni. Ezért prágai „gondnoksággal” meghagyták a Szlovák Nemzeti Tanács törvényhozási és végrehajtási jogát, még ha a Tiso-rezsim az utolsó percig Hitler csatlósa maradt is. A szlovákok Tiso idejében először a zsidó vagyont, majd Benešék jóvoltából a magyar vagyont kapták meg. Bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt a szlovákságnak egy része, amely nemtetszéssel figyelte és fenntartásokkal fogadta a kisebbségi jogfosztás és polgári ellehetetlenítés elhatalmasodását. 1945 és 1948 között mi ütött nagyobb sebet a csehszlovákiai magyarságon: a csehországi kényszerközmunka vagy a lakosságcsere?A lakosságcsere. Mert nemcsak az érintettekre vonatkozott, hanem számunkra az utánuk születő generáció is elveszett. Helyükbe olyanok jöttek, akik nyelvükben és szokásaikban valami teljesen mást hoztak. A kényszerközmunkára deportáltaknak viszont legföljebb csak öt százaléka maradt Csehországban, a többiek végül is hazajöttek. És amint lehetőségük nyílott rá, magyarságban nevelték gyermekeiket, unokáikat.