Fülkeufória, avagy rég nem mese már ez

Fülkefor után Fülkeufória! Parti Nagy Lajosnak az ÉS-ben évek óta megjelenő (hmm, meddig hagyják még ?) zseniális mesesorozata új önálló kötetbe gyűjtve kápráztatja el az olvasót. Százegy új magyar mese. Ám míg a Fülkefor és vidéke meséin felhőtlenül kacarásztam, a Fülkeufórián már keserű szájízzel: sokat „gamatodott” a világ állapota, s egyre epésebb, már-már szomorkás a mesék hangulata. Idomulunk a világhoz, na. Parti Nagy a mai magyar irodalom egyik legjelentősebb alakjaként vállalja a keserű, meg nem alkuvó, „kerált” soha nem dicsőítő bárd, az epébe és vitriolba mártott tollú dalnok, igric, garabonciás diák és krónikás szerepét. (Az ilyenfélét hördülő lantján megszólaló daláért néhány századdal ezelőtt lángsírba biz…) Mi az, amit Parti Nagy Lajos csinál? Lényegében semmi más, mint egy saját mesenyelv megalkotása, a napi történésekre való odafigyelés, a hatalom arroganciájának, butaságának pellengérre állítása. Aki gamatul viselkedik, az bizony megkapja méltó jutalmát Partitól, bekerül a mesékbe szereplőként. S onnan már nincs menekvés! Ezekben az írásokban persze szubjektív véleményt képvisel a szerző, ám illik tudni, hogy a hír szent, de a vélemény, az bizony szabad! Kinek kerála, szeresse, kinek nem kerála, nem kell neki szeretni. Miként azt is illik tudomásul venni annak, aki közéleti, politikai szerepet vállal, hogy kritika is érheti, még akkor is, ha a legeslegjobban gondolta, szándékolta tenni, amit megtett. Parti Nagy mesenyelvéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. De inkább olvasni kell! Mer bizony egyszer vót, hol nem avvót, hogy a magyarok kerála, meg a békemenetelők tökön-paszulyon át főszabadétották Magyarországot meg a hálátlan Ejrópát… És kimentek a Kihaénnem térre, oszt ott jól el van magának mindenki, amíg meg nem halnak. Ha meg mégse, akkor „Eb ura fakoff”! Parti Nagy Lajos: Fülkeufória és vidéke – Százegy új magyar mese. Magvető, Budapest, 2014.