Egy jól sikerült Márai-szeánsz

A rendezvény házigazdája Gazdag József, lapunk munkatársa volt, a vendég pedig Szegedy-Maszák Mihály, a magyar irodalomtudomány meghatározó alakja, a Márai-életmű legavatottabb ismerője.

Kassa szülötte, a polgári kultúra jelentős huszadik századi képviselője, a harmincas évek ünnepelt, körülrajongott írója, majd a fél életét kitevő emigrációban „itthon” szinte teljesen elfeledett szerző, aki a határokat megnyitó 1989-es rendszerváltás előtt tragikus módon önkezével vetett véget életének. Ez az, amit az átlagolvasó tudni vél Márai Sándorról. A beszélgetőtársak elsősorban arra keresték a választ, miként alakult Márai helye az irodalmi kánonban a második világháború előtt és után, minek köszönhető az utóbbi években, évtizedekben tapasztalható Márai-reneszánsz. „Márai úgy él a köztudatban, mint aki a jobboldali és a baloldali diktatúráktól is elhatárolódott. A harmincas években az egyik legnépszerűbb magyar író volt. A helyzete 45 után lényegesen megváltozott. Olyan író lett, akit Lukács György is megtámadott. A kommunista vezetők jelentős része ekkor jött haza Moszkvából, úgy gondolták, a polgári író veszélyesebb, mint a fasiszták – magyarázta egyebek között Szegedy-Maszák Mihály, hogyan lehetetlenedett el az író Magyarországon. – A rendszerváltásig szinte semmi nem jelent meg tőle. A legenda szerint ő nem hagyta, de ez nem igaz. Bélády Miklós szerkesztett egy nyugati magyar antológiát, a pártközpont utasítására a Halotti beszédet ki kellett venni belőle. Gyulán bemutatták volna A kassai polgárokat, Aczél elvtárs azonnal betiltotta.”Az est vendége arra is kitért, mennyire változatos volt a Márai-művek idegen nyelvű fogadtatása. „Nem volt ismeretlen, nem volt ismert sem. A kilencvenes években nagy siker lett előbb olaszul, majd németül A gyertyák csonkig égnek. A külföldi olvasók más köteteit szeretik, mint a magyarok. A kiváló magyar művekben általában túl sok a magyar történelem. Amikor Esterházy Harmonia caelestisét bemutatták Párizsban, volt körülötte értetlenkedés, mi az a kuruc, mi az a labanc… A gyertyákban picit benne van a Monarchia, de ennyi. Márainál nem tehertétel a történelem. ” A beszélgetés során óhatatlanul felmerült az a kérdés is, hogyan élhette meg Márai a sok évtizedes emigrációt. Szegedy-Maszák Mihály elmondta, az író borzasztóan ragaszkodott a magyar nyelvhez – Amerikában is rengeteget olvasott, könyvtárazott, apró szerzőket kutatott, Kosztolányi pedig szinte a rögeszméje lett. „Sokáig élt az államokban, de tudtommal soha nem próbált meg angolul írni. Nem lett amerikai. Az utolsó évekre végtelenül elmagányosodott. Az amerikai magyarság különböző csoportjai egyaránt nem rokonszenveztek vele. A megosztott amerikai magyarságban nem találta, nem is akarta megtalálni a helyét.” Bár a technika ördöge miatt Márai Sándor hangja nem tudott a maga fizikai valójában megszólalni a Komáromi Szalon estjén, a „szeánsz” bizonyos értelemben mégis sikerült. A Révben ez alkalommal szó szerint összezsúfolódott 100–120 fős közönség Gazdag József tolmácsolásában hallhatott három terjedelmesebb összeállítást Márai naplóiból. Majd elgondolkodhatott, minek is köszönhető, hogy ezek a gondolatok – legyen szó a belső emigrációról, a társadalom látleletéről, történelmi és egyéni traumákról – mindenkor mainak hatnak, ha akarjuk, velünk is párbeszédet folytatnak. Megannyi pengeéles megállapítás, semmi öblös kinyilatkoztatás. Talán ez a Márai-titok. (as)