A hazai magyar írók menedzsere

 

A szépirodalom, az irodalomtudomány, illetve a műfordítás területén tevékenykedők érdekképviseleteként (is) működő Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) 118 tagja van. Egyszerű lenne kijelenteni, hogy hazánkban ennyi magyar író és költő él, ám a tagok közül sokan csak alkalmanként ragadnak tollat, mások pedig, akik esetleg aktívabban publikálnak, nem tagjai a szervezetnek.A negyedik „ciklusát” kezdő Hodossy évek óta hangsúlyozza, hogy a társaság vezetőit tudatosan kell kiválasztani, illetve felkészíteni erre a munkára. Egy-egy közgyűlésen vagy választmányi ülésen ugyanis születhetnek olyan hirtelen döntések, amelyek eredményeképp rossz irányba sodródik a szervezet. „Természetesen sehol sincs lefektetve, hogy az a jó irány, amelyet én képviselek. De legalább van egy út, amelyen haladunk. Nagyon örülnék, ha jönnének új emberek, akik új utakat mutatnának. Igazság szerint a legutóbbi közgyűlésen már nem akartam jelöltként szerepelni, sőt egy évvel ezelőtt kértem a választmányt, hogy próbáljon találni valakit, aki nemcsak, hogy továbbviszi mindazt, ami eddig eredményként megvalósult, hanem saját elképzelésekkel, újításokkal áll elő. Sajnos, nem akadt ilyen jelölt” – konstatálja Hodossy Gyula, aki ezek után „kénytelen volt” vállalni az újabb hároméves ciklust, azzal, hogy az első pillanattól kezdve intenzíven keresi utódját. Felmerül a kérdés, hogy vajon miért nincs más „önkéntes”. Nos, az SZMÍT elnöki funkciója tényleg önkéntes munka, nem jár érte fizetés. Kötelesség viszont van bőven. Érdeket védeni pedig Hodossy szerint nem lehet visszafogottan. És ha az ember valamit ki akar harcolni a mindenkori politikai tisztségviselőknél, a kultúráért felelős illetékeseknél, az folyamatos tárgyalással jár. Erre csak olyan ember alkalmas, akinek fontosabb a másik, mint saját maga. „Fiatal korom óta irodalomszervezéssel foglalkozom, saját írói munkásságomat mindig másodrendű dolognak tartottam. Azaz nem biztos, hogy a legjobb íróinkat kell rábeszélni arra, hogy vállalják az elnöki teendőket. De ha az ember utazgat Budapestre vagy Pozsonyba annak érdekében, hogy legyenek írói ösztöndíjak, legyen publikációs tér, legyenek irodalmi rendezvények, és díjazni tudják a különleges írói teljesítményeket, nem a saját érdekeit kell képviselnie. Arra a kérdésre, hogy mely eredményekre a legbüszkébb az elmúlt három évből, Hodossy Gyula azt a meglepő választ adta, hogy semmire, mivel csupán azt sikerült megtartania, ami eddig is működött. És bár a jelenlegi gazdasági helyzetben ez sem kevés, az SZMÍT elnöke nem igyekszik leplezni elégedetlenségét. „Sokan azt mondják, hatalmas siker, hogy nem kellett összébb húznunk a nadrágszíjat. Szerintem viszont nem tekinthető sikernek, ha csupán megtartjuk azt, ami eddig volt. Az eddigi három ciklusban mindig sikerült valami újat elérni, fejleszteni, továbblépni. Az elmúlt három év viszont azzal telt, hogy a meglévő anyagi támogatásokat megtartsuk. Minden egyes centért keményen meg kell harcolnunk. Folyamatosan bombáznunk kell a támogatókat, már nem elég egyszer leülnünk velük” – állítja Hodossy, akinek jelenleg az a legnagyobb szívfájdalma, hogy a szlovákiai magyar szerzők műveihez egyre nehezebb hozzájutni. „Míg a kilencvenes évek elején közel 200 helyen árusították a hazai szerzők köteteit, jelenleg 25 ilyen helyről tudunk, a teljes kínálat viszont sehol sem hozzáférhető , ami eléggé megdöbbentő tény.” Az SZMÍT ezért az evidensnek tűnő lehetőségért is kénytelen harcolni. „Fel kell hívni a politikusaink figyelmét arra, hogy ha a hazai magyar szerzők nem tudják megjelentetni műveiket, illetve nem lesznek könyvesboltok, ahol ezeket árusítják, akkor gyakorlatilag a szlovákiai magyar értelmiség vész el. Az értelmiség elvesztésével pedig a szlovákiai magyarság is elvész. Ma még nagyon komoly értelmiségi bázissal bír az itteni magyarság, akár a szépirodalom terén is. Olyan jelentős szerzőink vannak ma, akik egyetemes magyar, sőt nemzetközi mércével mérve is megállják a helyüket. De mintha nem akarnánk erről tudomást venni, mintha nem érdekelne minket. Nem visszük be ezeket a szerzőket az iskolákba, nem népszerűsítjük őket kellőképp”– véli Hodossy. A régi-új elnök szerint a hazai magyar könyvkiadás is végóráit éli. „Nem nevezhető könyvkiadónak az olyan vállalkozás, amikor valaki odahaza a megszerzett minimális támogátásból nyomdába ad valamit. Szükség van hozzáértő szerkesztőkre, akiknek viszont normális fizetést kell adni a minőségi munkáért. Nem beszélve arról, hogy az utolsó húsz-huszonöt év itteni magyar termése be sem jut Magyarországra”– vázolta az abszurd helyzetet Hodossy Gyula, hozzátéve, hogy manapság nagyon szeretünk egyetemes magyar irodalomról beszélni, miközben nincs megteremtve a kisebbségi irodalom magyarországi hozzáférhetőségének lehetősége.