Vezércikk: És még…?

Mire gondolhat, úristen, csak nem a megvarrogatott harisnyáimra, amelyeket bizony minden gátlás nélkül felveszek hideg időkben nadrág alá (nekem ugyan írhatják a lájfsztájlok, hogy az mennyire tré!), ahelyett, hogy egy felszaladt szem miatt a kukába vágnám. Sőt, miután már nadrág alá sem jó, mielőtt kidobnám, még a port is letörölgetem vele. Tudják, milyen kiváló portörlő a nejlonharisnya? Ezt speciel a Vasárnapból tanultam, még Ferenczy Éva Háztartásában olvastam. És tényleg, mivel elektrosztatikus, szinte issza a port, úgy magához vonzza, hogy az nem száll, hanem rongyos harisnyámostul egyből a szemétben végzi. No, de ilyen bizalmas dolgokat már csak nem teregetek ki ország-világ előtt! Mondjuk olykor jó volt és vicces Maryčka Magdonovát, de legalábbis Csenkónét játszani a gyerekek előtt: szegény anyátok, látjátok, rongyokban járok, mint a nótában, és énekeltem, az édesanyámnak rongyos a ruhája, az utolsó falatot a szájától vonta meg, nőttek a gyerekek, s ő megöregedett… Dőltünk a nevetéstől, miközben tömtük magunkba a két kezemmel dagasztott foszlós kakaós kalácsot. Tud is takarékoskodni mindkettő. De nem, ilyet az ember nem ír meg.

Már mér ne, mondja ő, bár nem erre gondolt, hanem például a vízre. Milyen vízre, a vízről írtam, csak akkor mosok, ha kell. No, de hogy kizárólag csapvizet iszol, ha nem teát. És mennyi fölösleges műanyagtól kíméled meg ezzel a Földet, mennyi fölösleges kiadástól a családi kasszát! Az már igaz, és elmondhatom, a víz kimondottan jó. Bátran ajánlom mindenkinek, fogyasszák, szokjanak hozzá, már amíg még van. S ha már víz: több mint tíz éve kicseréltük a kádat zuhanyzófülkére (mondjuk, ez az egyedüli talán, amit súlyos áldozathozatalként élek meg), így, ha szeretném (márpedig gyakran szeretném), sem tudom teleengedni jó forró vízzel, és bizony minálunk a csapok örök időktől fogva zuhanyszerűen eresztik a vizet, amiről csak most tudtam meg a Veres István-féle Háztartásból, hogy perlátor (gyöngyöztető terminátor?), mi több, vízhabosító, na tessék, rögtön fel is vehetem takarékosságaim listájára. Ahhoz képest, hogy a nagyanyáink spórolós életmódját taglaló írásokban az is rendre szerepel, hogy lavórban mosakodtak, meg egymás után fürödtek meg egy kád vízben (mikor kicsik voltak a gyerekek, és még volt kádunk, egyébként én is utánuk), szóval ahhoz képest ez igazi luxus. És az egyszer viselt ruhámat bizony kiterítem átszellőzni a balkonon, mielőtt visszaakasztom a szekrénybe, nemcsak vizet, mosószert, energiát spórolva ezzel, hanem a ruha anyagát is kímélve, s ha ötvenkilenc év alatt egyszer sem tetvesedtem meg, akkor talán már ezután sem fogok. A gazdagságnak és a jólétnek ugyanis nem a pazarlás a mérőfoka, a pazarlás énszerintem épp hogy szegénységi bizonyítvány.

Igen ám, mondhatják – és lehet, hogy igazuk is van –, de a gazdaság fellendítéséhez elengedhetetlen a fogyasztás, és ha nem fogyasztunk orrba-szájba, beindul a negatív spirál, vállalkozások, munkahelyek szűnnek meg, kereset híján pedig visszaesik a fogyasztás, aminek következménye, hogy további vállalkozások, munkahelyek szűnnek meg, kereset híján pedig visszaesik… és így tovább. Csakhogy, menjünk vissza megint József Attilához: Testvérem, folytatnám, de unnád, / tudod, hogy nem élsz lazacon, – / amíg tőkések adnak munkát, / a tőkéseké a haszon. Persze, legyen is, ha tisztességesen megfizet(né)nek. Amiből észszerűen gazdálkodva az ember támogatni tudja a kisvállalkozókat, beülhet egy-egy étterembe, kávézóba, fodrászatba, előfizethet lapokra, kultúrára, vásárolhat szolgáltatást, vásárolhat helyi termelőktől, és kéri a számlát, hogy mindenki rendesen adózzon, ne csak ő. Ahogy a pár hete megjelent interjúnkban Sánta Attila bankár is mondta: a nyugati színvonal ott kezdődik, hogy nem csalunk. Az állam ugyanis mi vagyunk.

Adófizetők.

A bölcsességeit a VASÁRNAPi iskolában mondja el.

Irwin Shaw: Gazdag ember, szegény ember