Lassan 75 éve, hogy március 8-án a nők megkapják a maguk virágcsokrát, már aki megkapja, különböző változatokban azóta él tájainkon a köszöntés, egyre fakulva, de sok helyen még tartja magát.
A nyugdíj előtt álló korosztály abban a világban nőtt fel, amikor minden munkahelyen voltak szakszervezetek, melyek ténykedése legott abban merült ki, hogy nőnapot szervezzen és megajándékozza testületileg a társaság női dolgozóit. Hosszú munkás éveim alatt én is megéltem egyet, az utolsót, 1989-ben, amikor munkatársnőimmel egyetemben én is hazavihettem egy akkor divatos, szép tűzálló üveg teáskannát a Madáchból. Meg igen, munkaidő után összeült az egész szerkesztőség meg a gyártás, és a férfiak jól megünnepeltek bennünket.
Sikerem volt, fiatal voltam és jópofa, sokan, sokat ittak az egészségemre, nem tudom, annak köszönhető-e, de hála Istennek eddig még mondhatni kitartott.
Az akkori beszélgetésekből emlékszem, voltak – és többen voltak –, akik örültek a konyharuhának, törölközőnek, csészéknek, mikor minek (hiszen a szakszervezetis nők választották ki az ajándékot, tudták, mire lehet szüksége egy munkás asszonynak), de voltak – és ők voltak kevesebben –, akik átlátták ennek a gesztusnak a faramuciságát, hogy e konyhai, háztartási eszközöknek mi is az üzenete, s miért nem akkor jut senkinek eszébe egy nő, amikor előléptetésekről van szó. Kizárólag március 8-án, amikor legálisan lehetett inni rájuk a munkahelyeken.
Aztán ʼ90-ben már nem volt sem szakszervezet, sem nőnapi rendezvény, az öntudatos hölgyek végre megkapták, amit akartak, persze, a férfiak akkor is ittak, csak már a közeli 44-esbe.
A szokás viszont nagy úr, férjek, gyerekek, gavallérok továbbra is köszöntötték feleségüket, anyjukat, hölgyeiket. És köszöntik máig a munkáltatók kivételével, mert a szakszervezetek helyett a kereskedelem telepedett rá az ünnepeinkre (is), kihasználva minden lehetséges alkalmat az áruforgalomra. S a munkáltatók, mivel őket nem kötelezi már senki ilyesmire, legfeljebb mítingeket hívnak össze, hogy megerősítsék alkalmazottaik teherbírását. Nálunk is lehet például tornázni, angolt tanulni meg egyebek, csak azt nem tudom egyelőre, melyik idősávba passzírozhatnám be e remek lehetőségeket. A Vasárnapban viszont évente jött a nyári Mikulás, Szórád György kollégánk minden március 8 reggelére odacsempészett minden kollegina asztalára egy nagy tábla csokoládét. Hogy édesítse az életünk. Ezt is elvette tőlünk a világjárvány, tanult, jó kollégánkkal egyetemben, akinek innen is jó egészséget kívánok.
Nem tudom, idén lesz-e nőnap, lesz-e március 8-a, ha ezt az írást olvassák, akkor legalábbis ez utóbbi lett. És akkor biztosan kapnak virágot azok, akik eddig kaptak, és biztosan elmondják a véleményüket azok is, akik eddig elmondták, miért nem költenek e napon (persze, azt sosem teszik hozzá, hogy a kedves szóval vajon miért fukarkodnak, hogy az mibe kerül nekik). Talán éppen azok idegenkednek a leginkább tőle, akik orosz szokásnak, nyomásnak hiszik ezt az ünnepet, de most Putyinnak szurkolnak. Mert képzeljék csak, vannak ilyenek (ha az amerikaiak nem találják fel a szociális hálót, én sem hinném el)!
Pedig annyiszor, annyi helyen leírták, elmondták, tanítják, hogy az első megmozdulás 1857. március 8-án történt, amikor emberibb munkafeltételeket és magasabb fizetést követelve tüntettek textilipari nődolgozók New York-ban. Talán éppen ezért tüntettek ezen a napon, 1917. március 8-án Oroszországban nők kenyérért és békéért.
Hogy miért szólítom mégis fegyverbe a nőket a cím szerint? Mert háború van, nyolcvan év után ismét az egész világot fenyegető rettenetes háború, amit már csak a női fegyverek képesek megállítani: az empátia, a szeretet, a könyörület, az irgalom, az együttérzés, a kedvesség, az anyai ösztönök.
Fegyverbe hát, közös erővel győzzük meg, világosítsuk fel a félrevezetetteket, hogy már nem videójáték, amit a gépükön néznek, nincs új élet, nem lehet szintet ismételni, itt igazi halál van. Segítsenek ahelyett, hogy még a háborút is irigylik éppen olyan anyáktól és gyerekektől, mint amilyenek ők maguk.
Uram, irgalmazz!
Az ifjú család egy külső kerületben, Otradnojéban lakott, telefonjuk nem volt, és Surik, ha szombat-VASÁRNAP este meglátogatta őket, egyre gyakrabban találta egyedül Allát és vidám természetű kislányát, Kátyát.
Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik
Érdekes
Akinek módjában áll segíteni, hogy még évekig olvashassuk a Vasárnapot, kérjük, tegye meg, minden egyes euró számít. Mi pedig továbbra is megteszünk mindent, hogy méltók legyünk rá. Köszönjük. A számlaszám változatlan:
Československá obchodná banka, a.s.
Číslo bežného účtu IBAN: SK34 7500 0000 0001 2590 9023
Variabilný symbol: 999
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/10. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.