Nagy hatalmas röhögés

Főleg hogy a váratlan, hatalmas röhögések általában nagy ijedelmeket szoktak követni. Ijedelemből meg volt éppen elég ez évben is. És bosszúságból. Bár a világjárvány most mindent eltakarni látszik, alatta ott burjánzik a sok-sok bosszantó, elkeserítő, sőt ijedelmekre okot adó nagy-nagy baj. Például a szemét. A műanyag. Amiről egész évben, és az ezt megelőzőekben is, rengeteget írtunk, annak idején még Rizsányi kolléga hozta létre az Ökotudat rovatot (aki most így év végén a Naplóban köszön be ismét hozzánk), Veres István pedig viszi tovább utána is becsülettel. De több felvilágosító, utánajárós Témát is szántunk a problémának, merthogy probléma, azt már mindenki tudja, aki csak egy picit is gondolkodik. (És még oltás sem fejleszthető ki ellene.) Legutóbb Vrabec Mária novemberi szemétügyes írása kapcsán gondolkodtam el, és bosszankodtam nagyon Samu-sétáltatás közben, kinek ürülékét papírzacskóba magam is felszedem (nem azért, hogy hazavigyem, hanem hogy bele ne lépjen valaki utánunk jövő, persze, olvasónk tippje alapján a kisásón is elgondolkodom), szóval, bandukolva a főrévi házak közt, arra lettem figyelmes, hogy a lehullott falevelek (az avar!) műanyag zsákokba szedve, műanyag zsinórral megkötve sorakoznak a kerítések mellett, gondolom, arra várva, hogy a szemetesautó elvigye őket. Az avar! Értik? Befóliázott avar. Többször meg is álltam, megdörzsöltem a szemem, mert inkább hittem volna abban, hogy rosszul látok, mintsem a valós látványnak. Meséltem is a velem egy húron pendülő kassai barátnénak, képzeld, mik vannak manapság Pozsonyban, mire ő megnyugtatott, nemcsak Pozsonyban, a híradóban ő meg azt látta, a Magas-Tátrát önkéntesek tisztítják így. Sorakoznak a műanyag zsákok, mellettük fotózkodnak a természetvédő jótékonyok. Röhöghettünk is volna akár nagy hatalmasat, hiszen ez olyan abszurd, mintha csak Örkény találta volna ki, de valahogy nem sikerült nevetni. Aztán pár napra rá megjött Martosról Sedliakné György Ilona hozzászólása a témához (lásd a Kopertában), és akkor roskadtam csak igazán magamba. Ezek szerint nem álmodtam, de még csak nem is egyedi, főrévi baklövés a dolog, széleskörű módi az avar a nájlonban. Jóságos mézesbödön, megérett a világ a kiröhögésére, mármint a világ proletárjai, akik ekkorát tudtak ismét újítani. Ha nem volna mindez annyira, de annyira siralmas.

Egyben viszont vitatkoznék a kedves levélíróval, lapunk egykori növényvédelmi rovatának szaktanácsadójával. Ez pedig a fiatalok kritikája. Abban ugyanis nem tudok egyetérteni, hogy az ő kényelmük veszélyeztetné a jövőt, persze, azt el kell ismernem, lehetnek különbségek a világ, a nagyvárosok és a vidék fiataljai között. Amit én a szűkebb környezetemben tapasztalok, az éppen bennük csillantja fel számomra a reményt, hiszen csak a Vasárnapba érkezett új generáció is egyöntetűen a takarékosság híve, a fogyasztás visszaszorításán, az észszerű megoldások keresésén munkálkodó méhecskék, akik a divatot, az öltözködést is egészen másképp értelmezik már, mint a mi nemzedékünk, kik sóvárogtunk a nyugati választék után, s amikor kinyíltak előttünk meg az áruforgalom előtt a határok, nem bírtunk betelni a halmozással. Ezek már egymás közt cserélgetik a megunt darabjaikat, turkálókban szerzik be a különlegességeket, és bizony, de bizony, mosható pelenkát meg pelenkabugyit vásárolnak, gyártanak saját kezűleg, sőt intimbetétet is hasonlót (nem is oly rég írt erről is Szászi Fanni, egyik a sok fiatal közül), és ecettel meg szódával mosnak, s mennek a kiskannáikkal a nagybaniba a kifogyott olajosüveget, szappanosdobozt feltölteni. És biciklire ülnek, nem autóba, hátizsákkal a hátukon vonattal utazzák be a világot, meg gyalog. Nem, nem szidják ők, pontosabban nem ők szidják a politikusokat, ők teszik a dolgukat az elveik szerint, csak éppen a politikai akarat hiányzik a törvényhozásban ahhoz, hogy érezhető eredményeket is felmutathassanak. Egyetlen reménységünk tehát a jövő, egyelőre, kis lépésekben a jövő év, hátha elhozza végre az egyéni felelősséget, amikor az egyes ember önmagát kezdi el megjavítani. De Vasárnap még lesz.

És nem viccelek.

Ahogy kanyargok felfelé a Szalapartra, azon vigyorgok magamban, hogy na, megállj, Ferike, ma beadom neked, hogy péntek van. Lesz majd nagy ijedelem, hogy akkor holnap nem is VASÁRNAP lesz, aztán majd nagy hatalmas röhögés, ha elmondom, hogy vicceltem, másnap mégis VASÁRNAP lesz.

Péterfy-Novák Éva: Egy asszony

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/52. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene