Marosz Diána naplója: Létkérdések

És én is meg fogok halni. És a világ megy tovább, de én már nem leszek benne. Én már eltűnök. Teljesen megszűnök, érted?! És minden folytatódik, csak nélkülem. De ez hogy lehet? Anya, miért van ez így? Én ezt nem akarom! Ennek semmi értelme!

Megölelem a hétévest, és közben arra a pillanatra gondolok, amikor gyerekként ráébredtem az élet végességére. Emlékszem, micsoda szörnyű felfedezés volt. Utána hónapokig nem voltam képes másra gondolni, csak arra, hogy mindenki meghal. Még az újszülött unokatestvérem is. De akkor minek születünk? Mi értelme egész életünkben a halálra várni? Hiszen ez teljesen kilátástalan! Emlékszem, a fürdőkádban nézegettem magam, és arra gondoltam, hogy ez a test egyszer szétmállik, nem marad belőle semmi.

Évekkel később találkoztam a kereszténységgel. Megkapaszkodtam benne. Hátha mégis van értelme a létezésnek. Valami, ami felülmúlja az értelmünket. Amit ma még csak tükör által, homályosan látunk, de egyszer majd teljes fényességében. Kell lennie egy felsőbb jónak, valakinek, aki igazságot szolgáltat a megkínzottaknak, a megalázottaknak, a meggyilkoltaknak, a végtelen emberi gonoszság áldozatainak. Valakinek, aki kielégíti az ember végtelen sóvárgását az örökkévalóság után, aki értelmet ad az elmúlás felfoghatatlan értelmetlenségének.

Menekülés? Önámítás? Igen, lehet. Mindig megmaradtam keresőnek, kétkedő Tamásnak. Hol nagyobb volt bennem a bizakodás, hol kisebb.

Tudod, Cilikém, a keresztények hisznek benne, hogy van élet a halál után. Nem tudjuk, milyen, mert meghaladja az értelmünket. Mert mi itt, a földi világban élünk, ezért csak ennek a világnak a kereteiben tudunk gondolkozni. De ha meghalunk, az már egy másik világ lesz.

Anya, és te hiszel benne, hogy föltámadunk? Nem tudom, kicsim. Szeretnék hinni. Néha nem megy. Most éppen válságban van a hitem. De abban biztos vagyok, hogy a szeretet erősebb a halálnál. És megígérem neked, hogy ha egyszer meghalok, én akkor is szeretni foglak. Mindig, örökké. És te érezni fogod, hogy abból a másik világból is szeretlek, meglátod.

Erősen magamhoz szorítom, ringatom. Azt akarom, hogy biztonságban érezze magát.

***

Anya, minek szültél engem? Ez önzőség volt a részedről, valld be. Mindenki önző, aki gyereket akar. Hiszen az élet csupa szenvedés. Nekem nem lesz gyerekem, az biztos. Ezt már a tizennégy évesem mondja egy filozofikus pillanatában. Próbálok érvelni, tiltakozni, de csak hápogás lesz belőle. Lehet, hogy tényleg önző vagyok? Hiszen én szeretetre szültem mind a három gyerekemet. Azt akartam, hogy boldogok legyenek, hogy örömet találjanak az életben… De hogyan védhetem meg őket a világ borzalmaitól? És hogyan védhetem meg őket saját magamtól? A saját életem válságától, a gyengeségeimtől, a kudarcaimtól? Hogyan nyújthatok nekik biztonságot, ha én magam is bizonytalan vagyok? Volt jogom őket életre hívni, kiszólítani a semmi öntudatlanságából?

***

Ajnát meghívták egy zsolnai jótékonysági koncertre, ismert művészekkel fog fellépni. Nemcsak furulyáznia kell, hanem interjút is készítenek vele. Előre elküldik a kérdéseket. Anya, mit válaszoljak arra, hogy számomra mi a legfontosabb az életben? Tudom, tudom: a család, a barátok… de ez ilyen sablonos válasz, mindenki ezt mondja. Én valami mást szeretnék. Ajnuskám, de hát te tudod, mi neked a legfontosabb, nem én. De Anya, segíts megfogalmazni, légyszi…! Ha én azt tudnám… talán az, hogy mindenben és mindenkiben igyekezzünk meglátni a szépséget és a jóságot. Még ha sokszor nem látszik is elsőre. Köszi, Anya, ez jó lesz, igen. Felfedezni a szépet és a jót. Mindenben és mindenkiben.

Nem vagyok maradéktalanul megelégedve a válaszommal. Tényleg, mi a legfontosabb? Hogy megpróbáljuk szebbé tenni ezt a világot, ahová akaratunkon kívül csöppentünk, és ahonnan mindannyian eltávozunk? Hogy egymás szeretetébe kapaszkodva igyekezzünk elfeledni létünk bizonytalanságát? Hogy sohasem szűnjünk meg hinni a jó győzelmében a gonosz felett?

Milyen jó is lenne, ha bölcsebb lennék, és magabiztos válaszokat tudnék adni a gyerekeimnek… De csak az őszinteségemet adhatom.